Századok – 1963
Tanulmányok - Lukács Lajos: Aspromonte és a magyar emigráció 1862-ben 32
50 LUK ÄCS LAJOS a szabadságra törekvő népeket látom újból lebilincselve . . . Ha az éltem feláldozásával öregünk sebjei kigyógyít hatók volnának ... ha általa az ő bús érzései eltávolíthatók lehetnének . . . örömest oda áldoznám e szerencsétlen roncsolt testet, melly nemcsak magamnak, de másoknak is terhére van ..." — hangsúlyozza Dunyov.5 7 Л végzetes események azonban nem törik meg az erős lelket, és bármennyire is elszomorítónak ítélte az olaszországi helyzetet, végső következtetése az volt, hogy tudni kell hinni, bízni, cselekedni, Magyarország jövője nincs elveszve . . . Valóságos politikai végrendeletként elemezte a haza jövőjével kapcsolatos kérdéseket Aspromonte után, — összegezve a történtek tanulságait, vizsgálva a magyar emigráció addigi politikáját és a hazai helyzetet . Az általános európai politikai hatalmi erőviszonyokból, annak itáliai kihatásaiból alapvető megállapításokra jutott, hangsúlyozván, hogy tántoríthatatlan lelki meggyőződésemmé vált azon nézet, hogy hazánk külbefolyások és idegen kormányok jóakaratából soha szabad nem lesz. — A világtörténelem meg nem hazudtolható lapjaiból merítünk elődeink botlásaiból bölcsességet és győződjünk meg valahára a felől, hogy a koronás fők és kormányok még eddigelé sohasem voltak forrásai a népek szabadságának." Az emigráció vezetőinek politikája felett kérlelhetetlen bírálatot mond, mikor határozottan vallja, hogy „hazánknak nincs mit remélni a külföldtől, s eddigelé a számkivetésben levő főnökök legfőbb hibája csak is az volt, hogy a helyett hogy népünket egymással kibékülésre és testvérisillésre buzdítva saját erejének öntudatára ébresztették volna : elhitették vele, hogy külbefolyás és idegen invásio nélkül szabadságra nem számíthat! ! — Ez tév-tan. Legalább annak tüntette azt fel a következés, midőn is elszomorodva kell tapasztalnunk, hogy még az Olasz néptől sem várhatunk ez úttal semmit, mellynek kormánya a Nagybátya unokájának58 veszszeje alatt aljasan legörbed." Megítélése szerint Angliára nincs mit számítani, mert „Magyarországot jellemtelenül erőszakolja, hogy az osztrák engedményeket fogadja el . . ." „Francziaország soha sem fog érettünk önérdek nélkül egy csepp vért is ontani . . ." Megítélése szerint III. Napoleon zsarnoki uralmát a dicsőségre vágyó osztályok tűrik és Franciaország „ép úgv fog ma verekedni a zsarnokságért a mint verekedett tegnap a szabadságért ..." Németország jövőjét bizonytalannak látja, abban azonban bizonyos, hogy bármiképpen is alakuljon helyzete ,,. . . minket még annyira barbároknak tartanak, miszerint szükségesnek tartják minket civilizálni ! ..." Végső következtetése az, hogv Magyarország önerejére van utalva és szabadságát, függetlenségét dcsakis ez úton keresheti. „Térjünk magunkba — írja Dunyov —, s a barátot, az istápot keressük önmagunk saját erejében ! — Hogv erősek legyünk : szükségünk van arra, hogy Anyaföldünk területén lakó minden nemzetiségekkel kibéküljünk, testvérisüljünk. Kibékülve és testvériesen egyesülve erősek leszünk, — és mint ilyenek képesek leszünk az igát idegen segélynélkül mi lerázni, és hazánkat saját erőnkből szabaddá, függetlenné, nagygvá tenni."59 Ezt a programot tartotta Dunyov egyedül helyesnek és célravezetőnek. A dunakonföderációs tervvel, mely 1862 tavaszán jutott nyilvánosságra, nem értett egyet, alapvetően azért nem, mert szerves részeként fogta fel azon emigráns politikának, mely külhatalmi segítségtől és beleegyezéstől várta a jobb jövőt. Meglátása szerint a mi konfederacionistáinknak „a hályog annyira elborította "Uo. 58 III. Napoleonrautal. 59 Dunyov IstvánVidats Józsefhez. Nápoly, 1862. nov. 7. (uo.).
