Századok – 1963
Tanulmányok - Kovács Endre: Az 1859. évi magyar–román egyezmény 293
AZ 1859. ÉVI MAGYAR—ROMÁN EGYEZMÉNY A kelet-európai népek múlt századbeli haladó kapcsolatait kutatva érdemes volna elgondolkozni azon, mi az oka annak, hogy az 1859. évi magyar— román egyezmény olyan kevés értékelő méltatást kapott az elmúlt száz évben. Az egyezség a magyar emigráció egyik vezető alakjának, Klapka Györgynek és a román állam akkori fejének, Cuza fejedelemnek írásos szerződésében öltött testet, kifejezte a magyar emigráció egyik legfőbb óhaját: a románokkal való megbékélés és összefogás vágyát, s megfelelt a függetlenség útját egyengető román nép érdekeinek is. Hozzátehetjük, hogy a havaselvi forradalmárok legkiválóbbjai — egy Nicolae Balcescuval az élen — 1848-tól maguk is szüntelenül fáradoztak a közös demokratikus érdekeken alapuló összefogás megvalósításán, melyben kifejezést kellett nyernie annak az igazságnak, hogy Kelet-Európa elnyomott népei — köztük a magyarok és románok — az abszolutista és feudális rendszerek nyomása alól csak akkor tudnak hamarabb felszabadulni, ha erejüket egyesítve veszik fel a harcot közös ellenségükkel, ha az európai forradalom és a nép érdekeit fölébe tudják helyezni a polgárság szűk osztályszempontjainak s érdekeinek. Ilyesféle felismerés vezette 1849-ben a forradalmi demokrata Bálcescut és Teleki Lászlót, amikor a konföderáció elvét tűzték zászlajukra s az általuk kezdeményezett közeledés egyenes folytatását kell látnunk az 1859. évi Klapka —Cuza egyezményben, mely a magyar és a román népi erőket volt hivatva az osztrák abszolutizmus ellen tömöríteni. E fontos diplomáciai aktus mind ez ideig meghúzódott a magyar—román viszonyt tárgyaló munkák hátterében, s ha a polgári történészek munkáiban mégis helyet kapott, úgy inkább a kölcsönös szemrehányások elismételgetéséhez teremtett alkalmat, de magának az egyezménynek és következményeinek kérdését nem helyezte tiszta megvilágításba. Bizonyos, hogy a kérdéses diplomáciai aktus nem oldotta meg a magyar—román együttműködés kérdéseit, nem simította el azokat az ellentéteket, melyek a két nép akkori uralkodó osztályait egymástól elválasztották, s nem vezetett el ahhoz a célhoz, melyet megalkotói szem előtt tartottak, de olyan egyezmény volt, melyben a közös érdekek felismerése a leghatározottabban kirajzolódott, mely a fegyveres együttműködés mellett a magyarországi nemzetiségi kérdésnek — sőt a keleteurópai népek szélesebb összefogásának is — figyelmet szentelt, mintegy folytatva Balcescu tragikusan félbeszakadt életművét. Olyan írásos megegyezés volt, melynek a magyar—román kapcsolatok múlt századbeli tárgyalásánál még akkor is fokozott figyelmet kellene szentelni, ha az egyezség aláírásával máris befejezést nyert volna az egész diplomáciai és katonai akció és semmiféle gyakorlati következménye nem lett volna. Az igazság viszont az, hogy a 3 Századok
