Századok – 1963

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Dubnický; Jaroslav: A szlovák nemzeti ébredés problémái 172

182 JAÍtOSLAV DUBNICKÏ különben nem lenne helyes kételkednünk a két férfi bát orságában, jellemük, és elveik erősségében. Alapjában Kollár és Stúr is tudatában voltak annak, hogy a szlovák nemzeti mozgalomnak, amelyet felébresztettek és irányítottak, olyan végső célja van, amely nehezen egyeztethető össze a régi feudális államformákkal, habár figyelembe kellett venniük erejüket, ós nem harcolhattak mindig egészen nyíltan ellene. Ellenzőik részéiül gyakoriak voltak a denunciációk is, amelyek a szolid munkával felépített pozíciók megsemmisítéséhez vezethettek. Stúr alapjában véve politikailag elég öntudatos gondolkodó ós politikus volt ahhoz, hogy világosan lássa, mit akar támogatni, és minek az eltávolításában akar segíteni. A cseh irodalmi nyelvtől való különválása nem volt csehellenes, sem „politicum hungaricum". Igaz, hogy Stúr és követőinek többsége még 1848 nyaráig, talán még őszéig is úgy képzelte, hogy lehetséges és ésszerű Magyarországon belül biztosítani a kedvező feltételeket a szlovák nemzet fejlődésére, persze demokratizált Magyarországban. Valószínűleg őszintén beszéltek, amikor a szláv kongresszuson olyan értelemben nyilatkoztak, hogy a szlovákok számára nincs értéke semmiféle hagyományos feudális koronának új eszmék nélkül. Stúr nyilvános és magánbeszédeiben főleg 1849-ben és közvetlen a forradalom után találkozunk a magyar nemzet lebecsülésével és megvetésével, sőt a gyűlölet kiáltásaival is, amelyek igazságtalanok voltak, ezeket nemcsak magyarázni kell, hanem el is kell ítélni. Stúr főleg a nemesség ós a nemesi származású értelmiség soraiban levő ellenségeire gondolt, ezért az ő gyűlöletében benne ól a nép haragja azok ellen, akik mindig ,,fruges consumere nati" voltak. Azt mondhatjuk, hogy Stúrék általában örömmel üdvözölték az 1848-as év tavaszán bekövetkezett változásokat, amikor ,,a leigázottak örömmel ujjongtak és a hatalom birtokosai félelemtől reszkettek". Persze Stúr világosan megértette, hogy a szlovákoknak nincs saját „nagyvárosuk", össznemzeti jelentőségű igazi politikai és gazdasági központjuk, de azért a szlovák ügyet nem tartotta már eleve reménytelennek. Kezdetben a szlovák követeléseket békés módszerekkel és Magyarország keretén belül igyekezett kiharcolni, persze teljesen sikertelenül. Meg akarta valósítani a szlovákoknak mint politikai nemzetnek alkotmányos elismerését, biztosítani számukra a szlovák etnikai területen azt a politikai ós gazdasági központot, amely számára alacsonyabb színvonalú önkormányzatot követelt. A nemzet politikai szervezettségéért, fejlődése tartós szervezeti formáinak kialakításáért folyó harc egyúttal a nemzeti piac kérdésének valamifajta megoldása is volt, és Stúr körülbelül így is fogta fel a dolgot. (Már a forradalom előtti időszakban „Tatrin felhívásá"-ban úgy mondták, hogy a szlovákok a magukén akarnak vetni és aratni.) Stúréknak ezt a törekvését nem koronázta siker, éspedig részben egyes saját tévedéseik vagy hibáik miatt is, főleg azonban a legnagyobb politikai hiba, a magyar forradalom elleni harcuk miatt. Ma a marxista orientációjú szlovák történettudomány elveti azt a nézetei, hogy az 1848/49-es magyar forradalom tulajdonképpen csupán a nemesség közjogi rendi harcának bizonyos kiteljesedése volt, és elismeri azt burzosá forradalomként. Annyi bizonyos, hogy a tragikus szlovák—magyar konfliktushoz az a tény is hozzájárult, hogy nem „tisztán" burzsoá demokratikus forradalomról volt itt szó. Az elszegényedett szlovák parasztság nagy tömegeinek meggyőződése az volt, hogy a forradalom nem segít rajta. A konfliktust ugyanígy elősegítette a magyar nemesség különleges érdeke is, felsőbbségének, uralmának fenntartása a magyarországi nemzetek fölött ós azok a kemény intézkedések, amelyeket ebben az irányban megtett. Itt nem lehet mindig jól megkülönböztetni, hol van szó vörös terrorról és hol van szó ellenforradalmi terrorról, amely a demokratikus agrár- és nemzeti mozgalmak ellen irányul. Úgy véljük, hogy nem esik messze az igazságtól Ernst Fischer osztrák marxista állítása, hogy a magyarok és szlovákok kölcsönösen elfojtották forradalmi törekvéseiket. Annyi bizonyos, hogy Stúrék veszélyeztetve látták a szlovák nemzet létérdekeit, amelynek alkotmánybaiktatását akarták. Nem kapituláltak harc nélkül, rfiert az híveik demoralizálását jelentette volna, és későbbi politikai harcukat, amelyhez az új törvényhozás úgyszólván semilyen reményt sem nyújtott, a jövőben aláásta volna. Meg akarták védeni szervezeti és szellemi önállóságukat, azonban a magyar liberálisok nem voltak hajlandók elismerni jelentőségüket mint szövetségesét, talán a régi bizalmatlanság miatt is. A szlovák önkéntesek expedícióját cseh ós szerb forrásokból pénzelték. Fegyveres harcukat a magyar forradalom ellen, amellyel akarva-akaratlanul elősegítették az abszolutizmus későbbi megújítását, a mai marxista szlovák történettudomány negatívan értékeli, tekintettel arra, hogy ellentétben volt az európai forradalom érdekeivel. Azonban be kell ismernünk azt is, hogy nálunk nem vagyunk egészen egységes állásponton e problematika néhány részletkérdését illetően, például abban a kérdésben, hogy ez a harc objektíve elkerülhetetlen volt-e szlovák részről, és vajon Stúrék ezzel a harccal nem károsították-e meg magát a szlovák ügyet stb.