Századok – 1963
Vita - Horváth Zoltán: Kossuth Lajos emigrációs politikájának értékelése 157
162 HORVÁTH ZOLTÁN nem igazán lényegbevágó fejlődést mutat az 1849-es állásponttal szemben. Még Teleki László is hajlandó volt 1859-ben alapul elfogadni a kutahiai alkotmány ter vet, ha ki is fejezte reményét, hogy a végső megoldás mégis az erdélyi autonómia megteremtése lesz. (amit rajta kívül senki sem akart). így tehát nem értünk egyet Szabad György értékelésével, aki többet lát e tervekben, de nem értünk egyet Lukács Lajossal sem, aki szerint „kétségtelen, hogy az ... emigráns politika legmaradandóbb értékei azokkal az erőfeszítésekkel, tervekkel, tárgyalásokkal függtek össze, amelyek a magyarság és a nemzetiségek összefogását, osztrákellenes akcióegységónek biztosítását célozták" (376. 1.). S amint a magyar emigráció nem tudott ebben a kérdésben a magyar hegemónia valamilyen formájú fenntartásának igényén túljutni, úgy nem is tudta, nem is tudhatta a hazai valódi vagy vélt párthíveket olyan akciókra bírni a nemzetiségek irányában, amelyek valóban megegyezésre és kölcsönös bizalomra vezethettek volna. E téren tehát bizonyos, hogy az emigráció nem tudta hivatását teljesíteni — nem tudta a hazai erőket mozgósítani. Kossuth fel is panaszolja ezt Telekihez intézett, s az októberi diploma hatását mérlegelő levelében.15 Amikor egyfelől ezt megállapítjuk, s az emigráció fogyatékos hivatástelj esítésóre utalunk, másfelől ki kell emelnünk, hogy bármily kevéssé kielégítő volt is az emigráció programja a nemzetiségi kérdésben, még mindig a legtoleránsabb, legelőrehaladottabb volt valamennyi magyar koncepció között. Lukács válaszcikkóben azt írja (375.1.), hogy „forradalmi célkitűzéseket nem lehet, nem lehetett antiforradalmi elemekkel sikerre vinni", s ezzel ellentétbe kerül saját —helytálló — megállapításaival. Hiszen rámutatott, hogy az emigráció politikája felett eljárt az idő, hogy az elakadt 1848 vagy legfeljebb 1849 koncepciójánál — azaz Lukács szerint nem volt forradalmi (s szerintem valóban ez volt legfőbb baja). Ne tévessze meg ítéletünket az a tény —- szomorú tény ! —, hogy még mindig ez a forradalmi szellemtől ment koncepció volt a legfejlettebb, ez rejtette magában a legtöbb pozitív lehetőséget valamennyi többi magyar programmal szemben. De ez az erénye sem változtathatott azon, hogy nem lévén magávalragadó, mozgósító, tehát forradalmi program, nem is volt semmi, ami megakadályozhatta volna azt a lassú konszolidációs folyamatot, amely 1849 és 1860 között intézményesen is megteremtette a gyorsuló ütemű kapitalizálódást az országban. Lukács Lajos — akinek, véleményem szerint, az emigrációs politika jellemzése tekintetében Szabad György túlságosan derűlátó értékelésével szemben feltétlenül igaza van — maga is belekerül hasonló dilemmába, mint amilyennek keletkezését Kossuthéknál észreveszi. Helyesen mutat rá, hogy Kossuth és az emigráció egyáltalán nem, vagy csak alig-alig vesz tudomást az évtized folyamán — a világban és otthon is —- bekövetkezett társadalmi változásokról, s hogy „egyoldalúan a nemzeti függetlenség jogos igényeinek szemszögéből vizsgálták az osztrák abszolutizmus ténykedéseit" — de ugyanakkor számonkéri, hogy miért nem támaszkodtak a „parasztságdemokratikuserejére", sőt „a nemzetközi forradalmi demokratikus, sőt szocialista erők támogatására" (373. 1.). Itt, úgy véljük, Lukács beleesik abba a hibába, amelyet a közelmúlt történetírásában, az 50-es években oly gyakran követtek el amaz évek torzító iskoláján nevelkedett kutatóink, hogy ti. nem abból a korból és nem annak a kornak lehetőségeiből, körülményeiből indul ki ítélete meghozatalakor, amelyről ír, — hanem a mai igényekből és a mai feltótelekből, s így csak liibás álláspontra juthatott. Tisztában kell lennünk vele, hogy Kossuth és az egész emigráció valójában a nem-levő polgárság szerepét csak félig-meddig betölteni képes nemesség soraiból került ki. (Ezen lehet bánkódni, sajnálkozni, de átsiklani lehetetlen.) Az adott magyar viszonyok között még mindig ez volt a korszerű kibontakozásra leginkább hajlamos réteg. De ez a viszonylagos előrehaladottság nem jogosíthat fel annak a követelésére, hogy nézeteiket egy olyan fejlett polgári társadalomhoz illesszék, amilyen 1860 táján (de még sokkal később sem) Magyarországon nem állott fenn, s legfeljebb ha embrionális fejlődési fokon volt. .Még sokkal inkább így volt ez 1849-ben, amikor ők elhagyták az országot, amelynek való életében azóta nem is vehettek részt, így igaz, reális képük sem lehetett róla. Amikor rámutatunk Lukács Lajos álláspontjának ez ellenmondására, talán felesleges is hangoztatnunk, hogy még kevésbé lehet egyetértenünk Szabad György véleményével, amely — bár a fogyatékosságok elismerésével — azt kívánja bizonyítani, hogy a kossuthi program 1860-ban, sőt 1867-ig megmaradt haladó ós forradalmi jellegűnek. Nem lehet elfogadni azt az állítást, hogy Kossuth politikája 1860/61-ben „jutott legközelebb az egykorú történelmi fejlődés objektív követelményeinek szolgálatához", s Szabad maga is csak általánosságban utal a majd publikálandó dokumentációra. Hogy 15 Kossuth Lajos levele Teleki Lászlónak, 1860. nov. 7-én — O.L. Teleki László genfi irathagyatéka (be-nemsoroit) Fo. 244.
