Századok – 1963
Közlemények - Borsányi Károly: Az afrikai egységtörekvések a párizsi pánafrikai kongresszustól a casablancai afrikai csúcsértekezletig (1919–1961) 129
AZ AFRIKAI EGYSÉGTÖR KKVÉSEK 133 2. Részleges egységtörekvések a gyarmati megosztottság kereteiben (1945—1955) A második világháború befejezésével gyökeres változás következett be a gyarmat i kérdésben. Az Egyesült Nemzetek Alapokmányának elvi kijelentései,3 3 a két világtábor vezető hatalmainak: a Szovjetuniónak3 4 és az Egyesült Államoknak3 5 a magatartása, nemkülönben a két legnagyobb gyarmattartó hatalom: Anglia és Franciaország viselkedése elősegítette a gyarmati népek felszabadulási harcát. Megindult a gyarmati rendszer felszámolása: a dekolonizáció.3 6 Nem úgy történt azonban, ahogyan a gyarmattartó hatalmak szerették volna:3 7 a döntő szót nem ők, hanem az elnyomott félgyarmati és gyarmati népek mondták ki. Azokat nem elégítettek ki a szólamok az önkormányzatról s a fokozatos önállósításról. Megmutatták, hogy nem lehet őket többé gyermek népekként kezelni. Harcukban segítette őket a szocialista tábor s az anyaországok haladó közvéleménye. A háborút követő tíz esztendő folyamán összeroppant a gyarmati rendszer Ázsiában. A Kínai Népköztársaság megalakulása, a független India, Pakisztán, Ceylon, Burma, Indonézia létrejötte, a koreai és a vietnami háború kudarca jelzi ennek a folyamatnak egyes állomásait.3 8 Ázsia elvesztése után azonban a gyarmati imperializmus figyelme fokozottabban fordid Afrika felé. Elkezdődik Európa és Afrika egymásrautaltságának, érdek egységének hangoztatása: Eurafrika kiagyalása.39 Ebben a nemzetközi helyzetben kellett megtennie az afrikai egységmozgalomnak első gyakorlati lépéseit. Ezeket meghatározta az adott afrikai helyzet: a gyarmati megosztottság. Növelte a nehézségeket az, hogy maguk a gyarmattartó hatalmak sem folytattak egységes gyarmati politikát, hanem helyi körülményekhez igazították magatartásukat. Ebben a vonatkozásban alapvető mozzanat az európai telepesek kérdése. Ilárom olyan terület van Afrikában, ahol az európaiak nemcsak gyarmatosítottak, hanem le is telepedtek: Észak-Afrikában főleg az Atlasz vidékén, Dél-Afrikában és a kelet-afrikai felföldön; a letelepedést a mediterrán vagy mediterrán jellegű éghajlat tette lehetővé. Ezeken a területeken a viszony az európaiak és az őslakosság között egyre jobban elmérgesedett a háborút követő első évtizedben. Dél-Afrikában az „apartheid": a faji elkülönítés embertelensége fasiszta viszonyokat hozott létre,4 0 Kelet-Afrikában: Kenyában az európaiak földfoglalásai a mau-mau felkelés élet-halál harcába kényszerítették a néger lakosságot: a kikuju népet,4 1 Észak-Afrikában pedig már előrevetette árnyékát az algériai háború.4 2 A portugál fasiszta diktatúra a kényszermunka rendszerével kötötte gúzsba az őslakosságot,4 3 s a belgák kongói kormányzata sem volt sokkal különb ennél.44 Ilyen körülmények között az afrikai egységtörekvésekre csak három területen nyílt lehetőség: Brit Nyugat-Afrikában, Francia Fekete-Afrikában és Egyiptomban. Mindhárom terület a maga sajátos módján közelítette meg a kérdést, s ebben az időszakban részleges egység kialakítására törekedett. Az egységmozgalom első sikerét Francia Fekete-Afrika mutathatta fel. 1946-ban Bamakoban megalakult az Afrikai Demokratikus Tömörülés, amely tíz szekciójában egységbe fogta Francia Nyugat- és Egyenlítői Afrika haladó politikai erőit. Ez a szervezet kezdetben szoros kapcsolatban állt a Francia Kommunista Párttal. Célkitűzései voltak: társadalmi és politikai jogi egyenlőség kivívása, demokratikus helyi önkormányzat kiépítése, egyenjogú szövetség az afrikai népek egysége és Franciaország között. Az Afrikai Demokratikus Tömörülés nem párt volt, hanem széles tömegszervezet, amelyben megfért egymással bármilyen világnézet, nemzetiség, társadalmi réteg vagy terület, amely elfogadta a közös célkitűzést. Miután azonban a Francia Kommunista Pártot a reakciónak sikerült kiszorítania a hatalomból, megindult a bomlás a Tömörülésben is. 1950—51-ben K. A. Busia : Self-government for the Gold Coast. London. 1950.10.1. " R. Palme Dull : The Way Forward for the Countries within the Sphere of British Imperialism (Allies for Freedom. London, 1954). 20—21. 1. 86 Michele Salerno : Mito e realtà del'anticolonialismo USA (Rinascita. 1958. nov.—dec.). " Aimé Oésaire : i. m. 116—119.1. — M. Hincker : i. m. 50. 1. " F. J. Pedler : West Africa. New York, 1951. 118—119.1. " Rinascita. 1958. nov.—dec.: Cronologia del crollo del colonialismo: 873—875.1. Bobért Cornevm : Histoire de l'Afrique dès origines à nos jours. Paris, 1956. 394—395. 1. — George Allen : The Future of Europe. London. 1958. — 0. Zierer : i. m. 324—325.1. — Desmond Buckle : Afric a and the European Common Market (World Trade Union Movement. 1959. ápr.), 30—31.1. — W. A. Huntm : i. m. 227—257.1. 40 Gwendolen M. Carter : The Politics of Inequality. South Africa since 1948. London, 1958. 41 Terror in Kenya (W. F. T. U. Publications Ltd.). London, 1953. — David Larder : The War in Kenya (AUie for Freedom. London. 1954). 48 Eva Frieder : In Algerien sprechen die Gewehre. Berlin. 1959. 97—104. 1. 48 Qeorge Padmore : Comparative patterns of colonial development in Africa (United Asia. 1955. márc.), 91, 93. 1. 44 Uo. 87, 89. 1.
