Századok – 1962

Történeti irodalom - Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából 1914–1918 (Ism. Mucsi Ferenc) 884

Ti) KT К N'ETI I HOD ALOM 885 Magyarországon ezek a „központok" („Haditermény", „Húsközpont", „Zsírközpont" stb.) a magántőke finanszírozásával jöttek létre, s így az állam irányító szerepe kevésbé érvényesülhetett, mint például Németországban, amellett, hogy az ilyenképpen monopolhelyzetbe kerülő pénzcsoportok számára tág tere nyílt mindenfajta visszaélésnek. Ezzel a lehetőséggel éltek is, olyanannyira, hogy 1918 tavaszán a kereskedelemügyi miniszter javaslatára a háborús központokat ós bizottságokat ellenőrző hivatal (KBEH) létesítését határozták el (449—453. 1.). Ugyanilyen megfontolásból születtek meg az olyan intézkedések és intézmények, mint a lánckereskedelem megrendszabályozását célzó rendelet (296—297. 1.), népruházati kormánybiztosság létrehozása, országos lakásügyi tanács szervezése (385. 1.), központi anyagbeszerző hivatal létesítése (458. 1.), a rekvirálások fokozása a háború második felében, közélelmezési kormánvbiztosságok felállítása (394—395. 1.) stb. A hadsereg ellátásának, veszteségei pótlásának rendkívül bonyolult és nehézkes gépezetét is megismerjük a közölt dokumentumok segítségével. A hadsereg lőszerrel, élelemmel való ellátásának bürokratikus feltételekhez kötése, a veszteségek pótlásának körülményes és lassú bonyolítása stb. — mindmegannyi gátját képezték az eredményes hadvezetésnek, s a háborúba kényszerített milliós katonatömegek szenvedéseinek s nem egyszer még hadműveleti szempontból is oktalan halálának váltak forrásává. 1914 decemberében egyes, a hadműveletek szempontjából kulcsfontosságú üzemeket katonai felügyelet alá helyeztek, militarizáltak. Az egyre fokozódó katonai behívások folytán a lőszergyárakban mind nagyobb számban alkalmaztak női munkaerőt. A lőszergyártás biztosítása érdekében a közös hadügyminiszter azt követelte, hogy teremtsen a minisztertanács törvényes alapot arra, hogy „női munkások, valamint az 50—60 éves férfimunkások is szolgálati és munkaviszonvukban leendő megmaradásra kötelezhetők legyenek" (208. 1.). A militarizálást nemcsak a munkások középkori „röghöz kötésének" feltámasztására, hanem — és főként — a forradalmi munkásmozgalmak teljes felszámolására is felhasználták. Hogy ez mennyire így volt, kitűnik a honvédelmi miniszternek egy 1918 februárjában tartott minisztertanácson elhangzott felszólalásából. „Közismert tény -— mondta a miniszter —, hogy e militarizálás legnagyobbrészt olyan vállalatokra és üzemekre terjedt ki, amelyek munkásai megbízhatatlan, sőt nyugtalan magatartást tanúsítottak, úgy hogy az állam érdeke egyenesen megkívánta az illetőknek a teljes katonai fegyelem alá való helyezését" (392. 1.). Ezzel egyidőben igyekeztek kisebb kedvezmények adásával is elvonni a munkásságot a forradalmi harc útjáról. A kötet számos dokumentuma bizonyítja, hogy egyes üzemek munkásai háborús segélyének felemelésétől a fizetésemelésen, az egyesülési jognak kiterjesztésén, „munkásjóléti miniszteri bizottságok" létrehozásán át ruházati és ólelmiszerbeszerzósi segélyekig a munkásság egyes rétegeit hogyan igyekeztek korrumpálni, a háborús célok realizálásában érdekeltté tenni. Ismeretes, hogy az uralkodó osztályok ebben a vonatkozásban, főként a sovinizmus felszítása révén, értek el ideiglenes eredményeket. A háború második felében azonban már arra kényszerültek, hogy a munkásság fokozódó sztrájkharca elleni eredményes harc módozatait kutassák. 1917 augusztusában a minisztertanács a közös hadügyminiszter utasítás-tervezetét tanulmányozta, amely a militarizált üzemek munkásainak sztrájkmozgalma esetére a katonaság igénybevételének feltételeit szabályozta (280—283. 1.), 1917 októberében pedig egy, a munkásság helyzetét tanulmányozó bizottságot szerveztek a sztrájkmozgalmak megelőzése céljából. A bizottság létrehozását indokolandó, a honvédelmi miniszter kifejtette, hogy „a munkások elégedetlenségére vezető okok közül a legnyomatékosabb az elsőrendű életszükségleti cikkekkel való ellátás tekintetében mutatkozó fogyatékosság, a másik kérdés pedig, amely a mimkások elégedetlenségének szintén oka, a bérkérdés". Ezután több példát sorol fel: a komlói, a pécsi, a dorogi, a salgótarjáni, a resicai, tatabányai, borsodi bányászok sztrájkjainál „elsősorban az élelmiszerhiány okozta a munkásmozgalmakat", több esetben pedig az élelmiszerekórt a vállalatoktól követelt rendkívül magas árak robbantották ki az elégedetlenséget. Nem egy vállalat, olvashatjuk tovább a referátum szövegében, „még mindig visszaél a vezényelt katonák és népfelkelő osztagok helyzetével, amennyiben ezeket a többi munkásoknál jelentékenyen alacsonyabb bérekért dolgoztatják", a polgári munkásokat pedig, akik panaszbizottságokhoz fordulnak, a bizottság döntése után nélkülözhetőnek nyilvánítják és bevonultatják, aminek sok esetben az a következménye, hogy „az alkalmazottak és a munkások, bár az illető katonai vezető bizalmas jelentései szerint a legnagyobb mértékben és jogosan elégedetlenek a munkabérekkel, a vállalat vezetőségének retorziójától való féltükben egyáltalán nem mernek a panaszbizottsághoz fordulni" (308—312. 1.).