Századok – 1962
Történeti irodalom - S. Vincze Edit: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenységének első évei (1890–1896) (Ism. Mérei Gyula) 880
882 TÖRTÉN ETI IROD A LOM a bányászok, a földmunkások legális — vagy ahol erre nem nyílt mód, illegális — szervezkedése eredményesen folyt. A szakszervezeteken belül félig törvényes „ellenállási pénztárak" létesítésén is fáradoztak, a szakszervezetek központi, egységes irányítására pedig a Szakszervezeti Tanácsot hívták életre. Az 1893. évi kongi'esszus egy időre megszakította az egészséges fejlődést. Engelmannók eltávolítása után a megválasztott új vezetőség a betegpónztári opportunista vezetők politikai irányvonalát tette magáévá. Az opportunizmus azonban egyelőre még csak átmenetileg kerekedett felül. Engelmannók új pártjuk keretében osztályharcos politikát folytattak, és lapjuk, az Aradon megjelenő „Munkás" köré csoportosították a szociáldemokrata párton belül ismét kialakult radikális ellenzéket. Ez az ellenzéki csoport Engelmannékkal együtt a munkásosztály problémáinak marxista szellemű megoldásán fáradozott, ós a munkás tömegek óhajának megfelelően a kettészakadt párt egyesítésére törekedett. Ugyanilyen tanácsokat adott az osztrák párt is. Az 1894. évi III. kongresszuson létrejött a pártegyesülés. Határozatban kimondták, hogy betegpénztári tisztviselők nem lehetnek pártvezetőségi tagok. A kongresszus a demokratikus szabadságjogokért folytatandó küzdelmet, a munkásság és az agrárproletariátus szövetségének létrehozását tűzte feladatul az új vezetőség elé. Az előző kongresszusnak Engelmannra vonatkozó határozata azonban továbbra is érvényben maradt. Ismét az osztrák szociáldemokrata párt segített: a párt élére egy nyomdászt, a magyarországi származású Silberberg Ignácot állította, aki az osztrák párt vezetőségi tagja volt. Az egyesülés után fellendült a meggyőző munka az ipari és a mezőgazdasági munkások körében egyaránt. Nagyarányú tömegmozgalom folyt a demokratikus szabadságjogokért. Tüntettek az Alföld megyéiben elrendelt kivételes állapotok ellen. 1895. május I-től a Népszava napilappá lett és keményen bírálta a kormány elnyomó rendszabályait, a tőkések munkásellenes intézkedéseit. A kormány részben a megfélemlítés növelésével, részben a nacionalista „Nemzeti Demokrata Munkáspárt" révén próbálta ellensúlyozni a marxisták aktivitását. Az opportunisták pedig előbb a „Népakarat" c. lap segítségével terjesztették osztálybékót hirdető nézeteiket, majd a kormány támadását felhasználva a Népszava megmentésének ürügyón kivívták a betegpónztáriak visszakerülését a vezetőségbe. 1895 szeptemberében a Népakarat-csoport egyesült a pártvezetéssel. A frakcióharc most már újból fellángolt, mert a radikális szocialisták ismét harcot kezdtek a pártvezetés visszaszerzéséért. A radikálisok anyagi nehézségeik és a hatósági akciók miatt ekkor már nem voltak eléggé erősek ahhoz, hogy újból győzelmet arathassanak. Vereségüket az osztrák párt is előmozdította azzal, hogy nem értvén meg, miért is folyik a csoportharc, megvonta támogatását Silberbergéktől. Ilyen előzmények után következett be az, hogy az osztályharcos ellenzék 1896 decemberében szervezetileg is megszüntette különállását, és vezetői kiegyeztek a párt vezetőséggel. A MSzDP ettől az időtől kezdve a „békés" szervezkedés politikájának szószólójává lett, ami egyértelmű volt a fennálló rendszer elfogadásával ellenzéki platform alapján. Szocialista és forradalmi volta csak vezetőinek időnként elhangzott nyilatkozataiban jelentkezett, de tettekben nem volt észlelhető. Az osztályharcos irányzat vereségének oka az volt, hogy az ellenzék keveset ismert fel a proletariátus követelései közül és nem lépett fel a befejezetlen polgári forradalom következetes lezárása érdekében. Ugyanakkor érdeme volt e csoportnak, hogy felismerte a nagyüzemi proletariátus, továbbá a mezőgazdasági munkások és a szegényparasztság mozgósításának a szükségességét s osztályharcos álláspontjában a tömegek forradalmisága tükröződött . Minthogy azonban nem lépett fel a döntő kérdés megoldása érdekében, nem volt kellő szélességű tömegbázisa ós kiszorult a vezetésből. A reformista betegpénztáriak pedig megijedtek a kormány akcióitól, és a munkás tömegek forradalmi harca helyett ismét a polgári pártokra támaszkodva próbálták meg a demokratikus szabadságjogok kivívását. Az opportunizmus győzelme folytán megbomlott a kialakulóban levő munkás-paraszt szövetség is. Az imperializmus hajnalán tehát Magyarországon nem volt a küszöbön álló forradalmi harcok vezetésére alkalmas forradalmi munkáspárt. Ezzel a végkövetkeztetéssel ós a korszak munkásmozgalom-történetével foglalkozó eddigi irodalomnak bátor ós elvileg mélyenszántó bírálatával zárul a nagyon szép, értékes mű. Szerző megállapításai mindvégig helyesek. Elemzései mélyek, sokoldalúan világítják meg a kérdéseket. Roppant nagy anyagának mindig ura tud maradni, és adatainak tengerében soha és sehol sem süllyednek el lényeges elvi megállapításai. Ellenkezőleg: az elvi következtetések mintegy összefogó abroncsai a szerteágazó, gazdag tárgyi anyagnak, betetőző elemei a könyv szépen kiképzett épületének. Helyesen áííapitja meg az opportunista irányzat eluralkodásának kezdetét 1896-ban. Magának a reformista vezetésnek a megszilárdulását azonban talán jobb volna inkább későbbre, a századforduló idejére tenni. Igaza van abban, hogy az MSzDP agrárprogramja a korabeli marxista