Századok – 1962

Történeti irodalom - Arató Endre: A nemzetiségi kérdés története Magyarországon. 1790–1848 (Ism. Csatáry Dániel) 877

878 TÖRTÉN KT J 1 KOD A LOM az összegyűjtött anyag gondosságát, amely a becsületreméltó s ösztönző kísérletet szolgálja, Ján Nouotnij : „Jelentős munka a magyarországi nemzetiségi kérdésről" címmel írt a műről kritikát a Öeskoslovensky Oasopis Historicky 1961. évfolyamának első számában, Löbl Árpád pedig a jugoszláv Zbornik za drustvene nauke 27. kötetében jelentetett meg elismerő bírálatot Arató Endre kötetéről. Minthogy az említett kritikusok már elvégezték a részletes tematikai ismertetések feladatát, e sorok írója felmentve érzi magát a minden részletre kiterjedő bírálat kötelessége alól, ós ehelyett csupán néhány kevésbé figyelemre méltatott összefüggés kiemelését tekinti feladatának. Arató munkájának talán legnagyobb érdeme az, hogy a marxizmus—leninizmus történelemszemléletének alkalmazásával a magyarországi nemzetiségi kérdés politikai jelenségeinek megértéséhez е1зо ízben rajzolja meg e mozgalmak gazdasági-társadalmi híjtóerőit. Amit eddig csak elméletileg ismertünk, hogy ti. a nemzetiségi kérdés a polgári fejlődés produktumi, azt most mint törvényszerű jelenséget a maga sokszínű keleteurópii árnyaltságában tárja szemünk elé a kérdés jelentkezésétől, azaz az 1790-es évektől egészen 1848-ig, az első nagy és tragikus összecsapás pillanatáig. A nemzetiségek gazdasági-társadalmi bázisának vizsgálatán keresztül a szerző bemutatja, hogy melyek voltak azok az osztályok s rétegek, amelyek érdekelve voltak a polgári fejlődésben, és szerepet játszottak a nemzetiségi mozgalmakban. Minthogy az analízisből kiderül, hogy a feudális kötöttségek erős korlátok közé szorították a polgári átalakulás lehetőségeit, a szerző meggyőzően írja le a nemzetiségi társadalmak viszonylagos fejletlenségét. Arató Endre így bizonyítja be, hogy a tárgyalt korszakban sem lehet magasabb és alacsonyabbrendű nemzetekről beszélni, legfeljebb csak társadalmi fejlődésükben előrehaladottabbakról vagy elmaradottabbakról. Ebből a szűkreszabott fejlődési lehetőségekkel rendelkező társadalmi helyzetből következett, hogy az 1790-es években jelentkező nemzetiségi mozgalmakban még szép számmal akadnak feudális-rendi vonások, és a mozgalmak célkitűzései is elsősorban kultnrális, s nem politikai jellegűek. Hogyan bontakoztak ki a nemzetiségek kulturális és nyelvi mozgalmai az 1790-es évektől 1840-ig terjedő időszakban, milyen új eszményeket hoznak, és a felépítmény milyen új intézményeit alakítják ki, kik állanak a mozgalmak élén, és kereteik között milyen belső áramlatok csapnak össze — ime néhány olyan kérdés, amelyre a szerző a gazdasági-társadalmi állapot bemutatása után választ ad. Ugyanakkor felfejti azokat a szálakat is, amelyek a kulturális mozgalmak politikai mozgalmakká történő átfejlődósét s egyben polgári jellegük erősödését igazolják, s kimutatja, hogy az olyan eszmék, mint az illirizmus vagy a szláv kölcsönösség ideológiája — negatív vonásaikkal együtt — milyen szerepet játszottak a fejlődésben. így jut el Arató Endre munkája az 1840-es évek tárgyalásához (az 1848-as forradalomig bezárólag), amelyekre a kapitalista viszonyok fokozottabb kialakulása következtében a nemzeti ellentétek kiéleződése a jellemző. A dinamikus nemzetiségi mozgalmak ekkor már lényegében polgári követelésekért szállnak síkra, élükön eléggé körvonalazható politikai pártok állnak (különben S. Bárnitiu csoportját nem nevezném baloldali szárnynak, inkább csak haladóbbnak), melyek éles harcukat a magyar vezető körök ellen vívják. Az önálló életre ébredő nemzetiségek azonban egy olyan uralkcdó nemzet vezető rétegeivel kerülnek szembe, amely szintén érdekelt a polgári változásban, s egyúttal maga is elnyomott. Arató éppen ezért kimutatja, hogy bár a magyarság akadályozta mások nemzeti törekvéseit, ugyanakkor ebben őt is akadályozták. Nacionalizmus és patriotizmus tehát a polgári átalakulásért és nemzeti függetlenségért, küzdő magyar középnemesség politikájának szükségszerű és egymást kiegészítő jelenségei. V. I. Lenin többször rámutatott arra, hogy a nemzetek teljes egyenjogúságának, az elnyomott nemzetek önrendelkezési jogának, vagyis a szabad különválásnak a biztosítása a proletariátus kötelessége, s mindaddig, amíg e, semmiféle elnyomásban nem érdekelt csztály hatalomra nem kerül, a nemzetiségi kérdés megoldásának megnyugtató módja nehezen képzelhető el. Elvileg teljesen érthető tehát, hogy Arató Endre — pótolva a korábbi magyar történetírás mulasztásait — bírálja a magyar középnemesség nacionalista törekvéseit, de — szembeszállva a nemzetiségi elfogultsággal — azokat a nemzetiségi elgondolásokat is, amelyek kétségbe vonták a magyar ellenzék haladó célkitűzéseit. Úgy érezzük azonban, hogy a munka túl nagy szerepet tulajdonít az asszimiláció folyamatának. Talán helyesebb lett volna, ha a szerző nyomatékosabban utalt volna arra, hogy minden polgári — vagy e felé haladó — s különösképp fejlett városokkal rendelkező társadalom, akarva, nem akarva asszimiláL Sokat mond ebből a szempontból a magvarországi németek példája. Hiszen éppen Arató mutatja ki, hogy a falusi hinterland nélküli német polgárság körében volt a leg-, erősebb az asszimiláció, amiből többek között a német nemzetiségi mozgalom viszony-