Századok – 1962
Tanulmányok - Jemnitz János: Az anarcho-szindikalizmus franciaországi történetéhez 1914 előtt 748
754 J KM.NITZ JÁNOS nacionálé következetes eszmei küzdelme az anarchizmussal, valamint a német szociáldemokrata párt tüneményesen gyors megerősödése, a 80-as években a német reakcióval szemben elért ragyogó sikerei. A német szociáldemokrata párt volt a XIX. század 80-as éveiben az egyetlen, amely tömegpárttá tudott válni. így a II. Internacionálé újjáalakulásakor mind elméleti, mind szervezeti erejénél fogva a német párt került az élre (nem egészen függetlenül attól, hogy a további forradalmi eseményekre is ott lehetett leginkább számítani). A német párt hegemóniája (amely sohasem volt teljesen vita nélküli) a nemzetközi munkásmozgalomban, valamint saját országában elért eredményei sokakat távolítottak el az anarchista befolyástól. A német példa vonzóereje később, a századforduló idején csökkent. Ezzel elérkeztünk az anarcho-szindikalizmushoz, amelyet nem lehet önálló irányzatnak tekintetni. A valóságot inkább megközelíti, ha olyan gyűjtőmedencéhez hasonlítjuk, amely a különböző forrásokból kiinduló áramlatokat felfogja. Fellépésének és hőskorának ideje az imperializmus kialakulására, illetve az 1900—1914-es évekre esik. Feltűnését megelőzte a munkásmozgalom addigi irányzatainak mélyreható válsága, ami ugyancsak az imperialista viszonyok térhódításával föggött össze. A századfordulóra a szociáldemokráciában az ortodoxia és a revizionizmus került szembe (a baloldal még csak gyengén jelentkezett). A trade-unionizmusnak és a szindikalizmusnak tudomásul kellett vennie, hogy az állam fokozódó mértékben avatkozik a gazdasági harcokba, vagyis a politikaellenesség jelszavai korábbi egyszerű értelmezésükben már nem alkalmazhatók.6 Az anarchizmus pedig, mint mondottuk, már ezt megelőzően válságba került, Az említett irányzatok és más, a munkásmozgalomban kisebb szerepet játszó áramlatok, mint például a posszibilisták, blanquisták válságának hatására (ennek elemzésére visszatérünk) az elégedetlen, forradalmi radikális, utatkereső elemek végülis közös nevezőre jutottak abban, amit később anarcho-szindikalizmusnak neveztek el.7 Az anarcho-szindikalizmus megtartotta a szindikalizmus politikaellenességét, és mint az, továbbra is hirdette, hogy a gazdasági harc a legfontosabb,, amelyben a „felszabadító" feladat a munkások gazdasági szerveire, a szakszervezetekre vár. Az anarcho-szindikalizmusban rendkívül sok a negáció 6 Az angol bíróságok döntése a Taff-Vale sztrájkharc idején 1901-ben az új időket, jelezte Az, hogy a munkásság szervezetének kellett volna megtérítenie minden anyagi kárt, a szakszervezetek sztrájkküzdelmónek úgyszólván még puszta lehetőségét is kérdésessé tette. Az egyszeri döntés nyilvánvalólag jogi precedensül szolgált nemcsak Nagy-Britannia osztályharcai számára. A szakszervezeteknek dönteniök kellett, hogy az állami beavatkozást milyen módszerrel hárítsák el. A válasz kettős volt: az angol szakszervezetekben megérett a politikai mozgalommal való összefogás szükségességének gondolata-A régi típusú, liberális szakszervezeti vezetők csillaghullása ekkor következik be. Franciaországban pedig erre az időszakra esik az anarcho-szindikalizmus rohamos megerősödése, amely a szindikalizmushoz képest újat jelentett. Politikaellenes irányzat volt, de olyan, amely már nem egyszerűen hátat fordít a politikának, hanem amely le is akar számolni vele. 7 Ez a folyamat személyeken át is kimutatható. Az anarcho-szindikalizmus „apjának" Franciaországban F. Pelloutierí. tekintik, aki guesdeista, rövid ideig posszibilista, majd anarchista volt. A CGT (a francia szakszervezeti szövetség) hőskorában V.. Griffuelhes volt blanquista cipészmunkás töltötte be a szövetség titkári tisztét a vezetőségben, ott volt P. Delesalle volt anarchista gépész, E. Pouget, volt anarchista „hivatásos, forradalmár" újságíró, a szocialistáktól (Guesdéktől) átpártolt H. Lagardelle lett a. mozgalom egyik vezető teoretikusa, akik mellett nagyon jelentős szerepet játszott A. Merrheim, a szindikalista vasmunkás.
