Századok – 1962
Tanulmányok - Perjés Géza: A „metodizmus” és a Zrínyi-Montecuccoli-vita (II. rész) 25
32 PEIÍJÉS GÉZA liogy a könyvek hiánya miatt a tisztek egyedül a gyakorlatból, a hadjáratok és csaták véres tapasztalatain okulva tanulhatják meg a hadvezetést.6 5 Persze mindez nem azt jelenti, hogy a XVII. század második felében ne lett volna hadtudomány. Volt hadtudomány, de az merőben empirikus, gyakorlati és anonim. Sőt, a kor nagy hadvezéreinek praxisa, valamint a soksok névtelen „trillmeister", „sergent de bataille", „rendelő" szorgos, mondhatnók aprólékos „műhelymunkája" nyomán nagy fejlődésen megy keresztül a hadtudomány és a hadviselés gyakorlata. A hadtudománynak ezt a névtelen, gyakorlati szakemberek által képviselt irányát „technikus" iránynak nevezhetnők, szemben a nem szakértő, de lateiner emberek „filológus" irányzatával, mely elsősorban az ókori auktorok szövegeinek gondos tanulmányozásával, fordításával és kommentálásával szaporítja a hadtudomány állagát. Ezek hatása a hadviselés fejlődésére igen csekély, de nem is lehet másként, hiszen művelői nem szakemberek, hanem történészek, jogászok, tanárok, papok, sőt — és erre példa Krisztina svéd királynő — még nők is.66 A technikus irány művelői tehát tudományukat nem könyvekből vették, s így nehezen képzelhető el az is, hogy valamilyen kritikai álláspontot foglaltak volna el Machiavelli műveivel szemben és tanításait megszűrték volna. A helyzet ténylegesen az, hogy úgyszólván alig lehet feltalálni Machiavellihatást a XVII. század hadtudományában és hadviselésében. És ez nagyon is rendjén volt így, mivel csak bajok származtak volna abból, ha megkísérlik alkalmazni javaslatait. Ugyanis katonai tanításai nemhogy a XVII. században, de még saját korában sem voltak használhatók. Ebben a kérdésben a hadtudományi írók között általában nincs vita.67 Machiavelli a hadtudomány nagy dilettánsa volt, az előbb említett filológus irány legnagyobb képviselője. Soha nem volt katona, s a hadsereg dolgait inkább kívülről és felülről, mint belülről szemlélte, annak műhelytitkait nem ismerte és hadtudományi rendszerét nem az anyagból — ti. a korabeli hadviselés anyagából — építette fel induktive, hanem ókori szövegekből, deduktive. Persze helytelen lenne tagadni, hogy Machiavelli új korszakot nyitott meg a hadtudomány történetében, de ezt nem szakmai javaslataival érte el, hanem a háború kérdéseinek előtte csak az ókoriaknál tapasztalható filozofikus szemléletével, a társadalom és hadsereg szoros összefüggéseinek felismerésével, a morális és lélektani problémák újszerű meglátásával. De ilyen természetű gondolataival és javaslataival sem tudtak mit kezdeni a XVII. században, mert azok egy részének 65 „Les gens de guerre . . . sont prévenus qu'on ne peut apprendre à faire la guerre que par la seule pratique qu'on en fait dans les armées, parce que c'est aujourd'hui le seul moyen qui soit en usage pour l'apprendre ..." (Uo. 1. 1.) — Egy másik katonai író, Feuquières (1048—1711) könyvét éppen azért kezdi írni, hogy a fiatal tiszteknek legyen elméleti alapvetésük is a gyakorlat mellett a katonai mesterség elsajátításához. És jellemző, hogy amikor felsorolja a hadvezértől megkívánt tulajdonságokat, azok között szóba sem jön a katonai müvek ismerete, mivel azokból szerinte semmit nem lehet tanulni. Mémoires sur la guerre. Amsterdam. 1734. 2 — 3. és 15. 1. 66 Krisztina királynő müve: Réflexions sur la vie et les actions de César. 67 Ld.: Jahns és Delbrück id. műveit, továbbá Rüstow : Geschichte der Infanterie, Nordhausen, 1864, valamint Hobohm : Machiavellis Renaissance der Kriegskunst. Berlin, 1913. — Hogy Machiavelli művei nem gyakoroltak hatást a XVII. század hadviselésére, arra nézve Id.: Gilbert : Machiavelli: The Renaissance of the Art of War c. tanulmányát (megjelent a Makers of Modern Strategy c. kötetben, Princeton, 1943), melyben azt írja, hogy a XVII. században Machiavelli művében „egy elolaszosított és modernizált Vegetiust láttak" és kétesnek tartja, hogy „katonai eszméi bármilyen kapcsolatban is állhattak volna a gyakorlattal". 16. és 19. 1.
