Századok – 1962

Történeti irodalom - Rónay György: Petőfi és Ady között (Ism. M. Kondor Viktória) 345

306 TÖRTÉNETI IRODALOM 346 húzódik meg mögötte, mintha a kapitalizmus, mint valami a hazai viszonyoktól idegen eszme, kívülről ostromolta volna az ettől még érintetlen magyar tájakat, másrészt, ami ezzel szorosan összefügg, mintha a kapitalizmus pontosan 67-ben kezdődött volna. Annak ellenére, hogy Rónay könyve eddig ismertetett részeiben sem adott társadalmitörténeti elemzést, a hátteret szerencsésen választott idézetekkel — különösen az önkényuralomra vonatkoztatva — híven érzékeltette. Ebben a fejezetben azonban még más félreérthető fogalmakat is találunk. Helyes ós egészében igaz kép az, melyet a nemesség átlagkörülmónyeiről, illuzionizmusáról, néptől való idegenkedéséről fest (bár az idegenkedés helyett pontosabb lenne már a passzív rezisztencia idején is népellenességről beszélni). A birtokát vesztett nemesség átkeresztelése középosztállyá s e „középosztály" politikailag egyeduralkodóvá tótele (98. 1.) hamis terminológia, s mély történelmi tévedést rejt. A 67-es Magyarország politikai egyeduralkodója, főhatalmassága — ezt a marxista történetírás már egy évtizede tisztázta — a nagytőkével szövetséges nagybirtok volt, s mellette a középbirtokosságnak (de nem „középosztálynak") az ispán szerepe jutott. Abban viszont teljesen igaza van a szerzőnek, hogy e réteg szemléletével, életfelfogásával telítődött az egész 67-es Magyarország, s csak kevesen tudták kivonni magukat bénító hatása alól. A Rónaynál „középosztályi közszellem"-nek nevezett atmoszféra tehát közópbirtokosi, dzsentri közszellem volt. * Érdekes vállalkozás nyomon követni a frázisokká torzult eszmék, a félreértett hagyományok, félreismert valóság szerepét egy-egy műfaj, így a ballada és óda történetében. A reformkorban, majd a negyvenes években nagyranőtt klasszikus óda kisebb költők tollán alkalmi rögtönzéssé kopott. Hasonló elkorcsosulás történt a balladánál is. Mielőtt az új irodalom új élményeit, ihletőit elemezné, a szerző még egy pillantást vet a kor illuzionizmusának forrásaira. S ezek között a legnagyobb szerep Jókainak jut, akinek illuzionista szemléleti síkján „zökkenőktől mentesen oldódnak meg a nemzeti lét életbevágó kérdései". Egyetértünk a szerzővel e felfogásban annál is inkább, mert történetkutatásunk is bizonyítja az illuzionizmus jelenlétét. Bár — nem a „nemzetnek", hanem az uralkodó osztályoknak volt szükségük erre. Ez az illuzionizmus tartotta ébren a népben a forradalmat vezető osztály, a középnemesség iránt táplált hitet, bizalmat. Az írók nyersanyaga: a valóságos társadalom Tolnai prózájában tükröződik igazabbul. A 70-es években vagyunk. A társadalom anyagi és erkölcsi válságba került. Jó talajra talál itt a pesszimizmus költészete. A romantikus byronizmus, majd az önkényuralom nyomott világában a lelkeket elfogó pesszimizmus után a 70-es években folytatódik a pesszimista költészet, ahogyan Asbóth megállapítja, és a „sajátos magyar társadalmi viszonyokból ered". Vajda mindhármat átóli: Alapvető élménye a nagy lélek, nagy szellem, szinte „átokszerű" magánya. Ez az élmény rokon „Az Ember Tragédiája" költőjének élményével, de Aranyt és Keményt is megérintette. A pesszimizmus költészete a 70-es évek rothadás-hangulatából fakad. 1872 — 75 között születnek e hangulatnak a társadalom képét is hitelesen felvillantó művei. (Arany László: Délibábok hőse; Ábrányi Emil: Dicsőség bolondja stb.) „A századvégi szerelem" c. fejezetben — színes alfejezetekre bontva — érzékletesen mutatja be a szerző a költők szerelem-élményének iij tartalmi és kifejezési eszközeit. A lázadás nemcsak a szokott társadalmi konvenciók és külső formák ellen irányul. Zilahynál, Vajdánál és követőiknél többről van már szó, — mint később majd Ady — ők is metafizikai jelentéssel kapcsolják össze szerelmi élményüket. A lót, létezés, halál, sors alapvető kérdéseit ostromolják szerelmi élményből fakadó verseikben. Úgy tűnik, joggal támadta Gyulai irodalomnak, költészetnek a pesszimizmus filozófiáján, Schopenhaueren alapuló, a valóságtól elforduló felfogását s helyesen kérte számon az íróktól a társadalom valódi képének megmutatását. A valóság azonban az volt — hangsúlyozza Rónay —, hogy a társadalom illúziót lan kritikáját a közönség nem fogadta volna szívesen. Gyulaival szemben a politikailag konzervatív felfogású Asbóth János jobban megértette, hogy ez az új költészet, új irodalom a kor sajátos viszonyaiból fakad. A költő független az elvont szabályoktól — hirdette Asbóth —, de teljesen függ „a társadalomtól, a kortól, s az írónak az a legelső feladata, hogy korát kifejezze" (208.1.). Az eszményektől való elfordulás két lehetséges magatartás felé vitte az írókat. Egyfelől a naturalizmus síkjára, másrészt a fantázia, az álom ábrándvilágába. A következő alcímek alatt (Álomszerű élet, A pillanat mámora, Az élet egy pillanat stb.) aprólékosan boncolgatja Rónay az „élet álom" érzésének hangulati jelentését, különbözőségét az egyes költők felfogásában. „A teremtő szó felé" c. fejezet viszont mintegy sűrítve, összefoglalva az előbbieket, az új tartalom forma-kísérleteiről, formakereséséről, a költészetben új képek alkotásáról beszél.