Századok – 1962

Történeti irodalom - Ankwicz-Kleehoven; Hans: Der Wiener Humanist Iohannes Cuspinian (Ism. Mályusz Elemér) 322

TÖRTÉNETI IRODALOM 323 ellenben a Nap, s ezért ő szangvinikus. A Cuspinianus feje fölé Cranaoh által megfestett fénylő csillag tehát a Saturnust jelképezi, s ezt bizonyossá teszi Saturnus madarának, a szeme körül fehér gyűrűt viselő bagolynak szerepeltetése, amint zsákmányával a magasban repül. A hátteret képező természeti táj folyója a fürdőzőkkel a planéta hideg ós nedves jellegét juttatja kifejezésre, a gondolataikba, imádkozásba vagy olvasásba merült öregek, remeték pedig az elmélyedést, az egyedüllétet, a tépelődést hivatottak érzékeltetni, tehát a saturnusi melankóliához fűzött magatartást és tulajdonságokat. A másik képen a Napra csak az aranyló fény utal, egy faágon ülő papagáj, a Sol madara azonban nem hagy kétséget, hogy Cuspinianus felesége melyik bolygó jegyében ól. A fiatal asszony horoszkópja egyébként, úgy látszik, gazdagabb volt, mint férjéé. A sas, amely karmai közt hattyúval repül, Iupiter állata, a békés táj hátterében fellobbanó tűzvész pedig felcsapódó lángjával és füstfelhőjével arra utal, hogy Mars is befolyásolta az ábrázolt életét. A művészeti emlékeknek ez az igen szerencsés és olvasmánynak is vonzó feldolgozása a bécsi Institut tanulmányi rendjének gyümölcse. Mint közismert, az egész ausztriai művészettörténeti kutatást elhatározóan befolyásolta, hogy az Institut tagjai nemcsak az írásos, hanem a művészeti emlékekkel is mint történeti forrásokkal rendszeres tanulmányok során behatóan foglalkoztak. A későbbi levéltáros előtt szélesebb távlatok nyíltak ily módon, ugyanakkor a művészettörténésznek készülők szemében a könnyed, felületes esztétizálás elveszítette értékét. Amikor nálunk történelem és művészettörténelem aligalig talált egy-egy érintkezési pontot, M. Dvorak disszertációja témájául Zsigmond kancellárja, Schlick Gáspár okievőihamisításait választotta, hogy azután az első világháború időszakának egyik legismertebb művószettörtónészóvó legyen, Ankwicz pedig, a forráskutató megszerezte azt az alapos tájékozódást, amely hozzásegítette ismertetett megállapításainak kibontakoztatásához. Bár az életrajz központjában Cuspinianus diplomáciai tevékenysége áll, Ankwicz beható tárgyalásban részesíti hősének egyetemi ős irodalmi működését is. A bécsi humanista törekvések számtalan ismeretlen részletét tárja fel a monográfia, olyanokat is, amelyek közvetve vagy közvetlenül magyar vonatkozásúak. Sajnos nem tűnik ki Ankwicz előadásából, hogy az ilyesféle jelenségek miként illeszthetők be a magyarországi humanizmus történetébe. A szerző a magyar történetirodalmat általában figyelmen kívül hagyta, s csak nagyon kevés magyarországi forrásközlésről vagy tanulmányról vett tudomást. Az általános tájékozódást Fessler-Klein és Szalay László összefoglaló munkáiból, a részleteket Fraknói, Ortvay német nyelven megjelent műveiből szerezte meg, adatokat Schrauf, a Monumenta Vaticana, a Magyar Történelmi Tár forrásközléseiből, Szabó Dezső „A magyar országgyűlések története H. Lajos korában" c. műve függelékéből és Házi Jenő tanulmányából merített, teljesen ismeretlen maradt ellenben előtte — Ábel Jenőnek egy német nyelvű cikkét és Banfi Florionak Petantiusról írt olasz dolgozatát leszámítva — mindaz, amit a magyarországi humanizmusra vonatkozólag kutatóink évtizedeken keresztül feltártak vagy megállapítottak, a Corvina-kutatás hazai irodalmát pedig Csontosinak a Pallas Lexikonban olvasható cikke, valamint A. Hevesy könyve képviseli. A névsor vegyes érzelmeket ébreszt az olvasóban. Egyrészt különösnek találjuk, hogy a Marino Sanudo-féle diplomáciai iratokat Wenzel Gusztáv kiadásából, nem pedig a nagy velencei editióból idézze valaki, másrészt, bár elismerjük, hogy történetírásunk sokszor elfogultan tekintett a hazai művelődési jelenségekre s azokat túlértékelte, nem tudjuk elhinni, hogy minden magyar megállapítás annyira alaptalan volna, mint Ankwicz mellőzéséből gondolni lehetne. Mert igaz ugyan, hogy felmerült a nézet, mintha a Sodalitas Danubiana Budai Tudós Társaság lett volna (Tanulmányok Budapest múltjából III [1934] 142. 1.), az állítás tarthatatlansága azonban az Ankwicz adataival való összevetés nélkül is nyilvánvaló, mivel már Ábel Jenő 1880-i tanulmánya tisztázta a kérdést. Ankwicz egyébként talán nem is azért hagyta figyelmen kívül a magyarországi humanizmus történetének irodalmát, mert azt kevésre értékeli, hanem nyelvi okokból. így viszont a mi kutatóinkra vár a feladat, hogy megállapításaikat — régieket és legfrissebbeket egyaránt — összeegyeztessék az Ankwicz által feltárt adatokkal, s szerzőnk állításainak helyességét megvizsgálják, akár azt is, hogy Olmützi Ágoston, II. Ulászló csehországi titkára a művészettörténészek által ismételten leírt aranycsészét budai társainak ajándékozta-e vagy a bécsieknek. Cuspinianus életsorsának igen érdekes rajza után, amely számunkra azért is tanulságos, mert azoknak a német humanistáknak a típusát állítja elénk, akikkel a hazai származásúaknak előbb vagy utóbb, mihelyt a Habsburgok megszerezték a magyar koronát, kapcsolatba kellett kerülniök, kevésnek érezzük a részt, ahol Ankwicz hősét mint történetírót jellemzi. Voltaképpen beéri annak kimutatásával, hogy Cuspinianus három főművében (Consules, Caesares, Austria) milyen forrásokat használt fel. Magyar szempontból főleg a Caesares méltatása érdemel figyelmet. Ankwicz ennek a nagy terjedelmű 22*