Századok – 1962
Történeti irodalom - A Stockholmi Történészkongresszus ókortörténeti előadásai (Ism. Hahn István) 293
296 TÖRTÉNETI IRODALOM 296 kimutassák.1 2 Sem ezek a kutatók, sem S. Lauffer nem vette azonban kellően figyelembe a rabszolgák osztály harcának a jobbágyok és proletárok osztályharcától való gyökeresen eltérő feltóteleit. Jobbágyok ós proletárok, az előbbiek jogi kötöttségeik ellenére is, szabad emberek. Bizonyos fokú szabad mozgásuk, szervezkedési lehetőségük van. A rabszolgák viszont, ha az államszervezet megfelelően működik, semmilyen önálló szervezkedési lehetőséggel sem jog szerint, sem a valóságban nem bírnak. A római rabszolga-collegiumok létrejötte, mint erre újabban J. M. Stajerman rámutatott,13 már a rabszolgatartó társadalom hanyatlásának jele. A nagyobb arányú rabszolga-felkelések kirobbanásának tehát más feltételek, elsősorban nagyszámú és nagyüzemekben tömörült rabszolgák jelenléte mellett, még a rabszolgatartó államszervezet bizonyos gyengülése is elengedhetetlen feltótele, viszont, valahányszor ez bekövetkezik, szinte törvényszerű -leg követi a rabszolgáknak valamilyen felkelése is. A rabszolga-felkelések tehát nem anynyira a végletes elnyomásnak, mint inkább a rabszolgatartó államszervezet gyengülésének függvényei. Mivel a rabszolgák sohasem akarhattak — a lenini kifejezéssel élve — ,,a régi módon élni", felkeléseikben inkább az a döntő tényező, hogy uraik legyenek képtelenek ,,a régi módon uralkodni". Ezt maga a „rabszolga-felkelések kora" (i. e. 140 — 70) — és más időszakok történeti tapasztalata is igazolja. Ezen az időszakon belül ugyanis a rabszolga-megmozdulások közvetlenül követik a római köztársaság egy-egy válságszakaszát. Amikor a sikeres harcok hosszú sora után Róma a numantiai háborúban az első érzékeny kudarcot szenvedi el; amikor a legjobb római seregek a korábbi provinciális háborúkat messze felülmúló létszámban hiába harcolnak Hispániában, sőt i. e. 137-ben Hostilius Mancinus consul megadásra kényszerül, a hadsereg általános válsága pedig már a gracchusi reformokat érleli — kitör az I. szicíliai rabszolga-felkelés. Amikor a kimber ós teuton támadások már nemcsak a hódító törekvések folytatását, hanem a meglevő birtokállomány integritását is veszélyeztetik; amikor Bithynia cliens-királya nyíltan szembehelyezkedve a római paranccsal ironikus indokolással tagadja meg az újoncozást, a senatus pedig a katona-anyag biztosítása kedvéért a szicíliai rabszolgák egy részét is felszabadítja — kitör a II. szicíliai rabszolga-felkelés (i. e. 105). A Spartacus-felkelés sem robbanhatott volna ki a Sulla alatti proscriptióknak az egész rabszolgatartó rendszert bomlasztó hatása, a tömeges rabszolga-felszabadítások, Sertorius elszakadó mozgalmának hispaniai sikerei és Mithridates Keleten aratott győzelmei nélkül. Tehát a nevezett szakaszon belül is egy-egy különösen kiélezett válságos történeti pillanat segített hozzá a felkelések kitöréséhez. A példákat más történeti korszakokból is folytathatnók. I. e. 464-ben egy, Spárta nagy részét rombadöntő földrengés elegendő egy heilóta-felkelés kirobbantásához; i. e. 426-ban egy nem is túlságosan nagyarányú athéni partraszállás újabb felkelésnek ad tápot; viszont Dekeleia elfoglalásának hírére az attikai bányász- és kézműves-rabszolgák szöknek el tömegesen. A rabszolgák tehát szinte permanensen álltak mintegy ugrásra készen, a felkelés megválósításához azonban mindig elengedhetetlen valamely, az államhatalmat kívülről megrendítő csapás. A rabszolgatartó társadalmak jogi viszonyai között csak ilyen külső lökés teremthette meg a forradalmi helyzet lenini kritériumát. 3. Végül vitába kell szállni a szerzővel az ókori társadalmak ,,rabszolgatartó" jellegének meghatározásában is. A szerző abból a tényből, hogy egyes görög agrárius területeken, pl. Phókisban és Lokrisban a rabszolgamunkát csak későn, az i. е. IV. században honosították meg, arra a következtetésre jut, hogy „a rabszolgaság semmiképpen sem lehetett gazdasági szükségszerűség vagy a társadalmi rend alapvető eleme". „Ez vonatkozik a legtöbb, mezőgazdaságon alapuló görög törzsi vagy polis-területre" (84. 1.). A szerző megállapítását tényszerűségében bízvást ki is terjeszthetnénk. Az ókor olyan jelentős államaiban, mint az Achaimenida-birodalom nagy területei, vagy a ptolemaiosi ós római Egyiptom, egyes kutatók erőfeszítése ellenére14 sem sikerült nagyarányú rabszolgaságot kimutatni. Magának Hellasnak területén is csak egyes különösen fejlett városokban (Athén, Korinthosz, Aigina) voltak jelen a rabszolgák túlnyomó létszámban. De véletlen-e, hogy éppen ezek voltak a gazdaságilag, politikailag legfejlettebb, legjellegzetesebb görög városállamok? És szabad-e egy történelmi periódusnak csúcspontjait önkényesen „kivételes", sőt epizodikus jelenségnek nyilvánítani, s ezzel elválasztani az azt megelőző és előkészítő egész fejlődéstől? Kétségtelen, hogy szükség van az antiquitás, mint a rabszolgatartó társadalmak kora marxista fogalmának az eddiginél valamivel árnyaltabb és rugalmasabb használatára is: az ókorra nem általában jellemző a rab-12 Ilyen túlzásokba esik pl. Szergejev : Az ókori Görögország története, 273. kk. I., Gyakov—Nyikolszkij r Az ókori világ története 277. k. 1., főleg az argosi és chiosi eseményeket illetően. 13 Штаерман : i. m. 65. kk. 1. 14 Ranovics : A hellénizmus és történelmi szerepe. Bpest. 1954, 49. kk. 1.
