Századok – 1962
Történeti irodalom - A Stockholmi Történészkongresszus ókortörténeti előadásai (Ism. Hahn István) 293
294 TÖRTÉNETI IRODALOM 294 a rabszolgák szervezkedése, felkelései és osztályharcuk; a rabszolgák sajátos ideológiája, beleértve a vallási ideológiát; a kereszténység viszonya a rabszolgasághoz és a rabszolgafelszabadításhoz; rabszolgamunka és szabad-munka gazdasági súlya az ókori társadalmakban; rabszolgakereskedelem; a rabszolgaság jelentősége az ókor gazdasági életében; a rabszolgaság intézményének igazolása, ill. kritikája az antik filozófia rendszereiben. Mint látható, a szerző, aki már a laureioni ezüstbányák rabszolgáiról írt, kétköte -tes monográfiával6 is beigazolta szakértelmét és az elvi kérdések felvetésére való képes sógét, ebben az összefoglalóul szánt, ilyen szempontból ideális kongresszusi előadásban arra törekedett, hogy a rabszolgasággal kapcsolatos minden jelentős kérdést felvessen és megoldáshoz segítsen. Információja széleskörű, a nyugati szakirodalmon kívül a Szovjetunió és a többi szocialista ország kutatóinak munkásságát is ismeri és elismeri, amennyire ezt tájékozottsága engedi. Ez a tájékozottság azonban csupán a német nyelvre lefordított, valamint a Bibliotheca Classica Orientális е., a szocialista táborhoz tartozó kutatók eredményeit német nyelven referáló folyóiratban megjelent vagy ott ismertetett művekre terjed ki, és így számos legújabb fontos munka elkerülte figyelmét.7 Az előadás magas színvonala, összefoglaló igénye, és nem utolsósorban elhangzásának és megjelenésének körülményei mégis arra késztetnek, hogy néhány kérdésben vitába szálljunk vele. 1. A rabszolgák osztályharcának kérdése. A szerző (77. 1.) a szabadok ós rabszolgák közötti társadalmi viszonyt olyan „látens ellentétként" jellemzi, „amely csak különleges esetekben vezetett nyílt, fegyveres összetűzésig". Ebből arra következtet, hogy a rabszolgák és szabadok közötti viszonyban „mellőznünk kell az osztályharc modern fogalmát is a maga pregnáns értelmében". A rabszolga-viszony — így folytatja gondolatmenetét — normális körülmények között mindkét felet kielégítő módon működött, a rabszolgákat szabadságuk elvesztéséért kárpótolta a személyes biztonság, a munkahely és ellátottság állandósága, amelynek éppen a szabad bérmunka volt híján. Tagadhatatlan — folytatja a szerző —, hogy a rabszolgaság a maga idejében általában elviselhető állapot volt, életképes és évszázadokon át érvényben levő társadalmi intézmény. A rabszolgaságnak ez az életképessége és történetileg is tartós volta kizárja a tudatos vagy ösztönös osztályharc fogalmát, s az olyan, rendi jellegű küzdelmet, amely a rabszolgaság intézményét tette volna kétségessé. A rabszolgaságot, mint olyat, azonban maguk a rabszolgák sem tekintették soha kérdésesnek. Ezeken az általános megfontolásokon kívül — amelyeknek vitatható voltára még vissza kell térnünk — a szerző különös nyomatékkal hivatkozik a rabszolga-felkelések sajátos mozzanataira. E kérdésben a szerző J. Vogt a nyugati irodalomban nagy elismeréssel fogadott munkájának8 ama megfigyeléséből indul ki, hogy az antik világ nagy rabszolgafelkelései mind az i. e. 140—70 közötti két emberöltő során robbantak ki, tehát időben csak szűk, rövid szakaszra terjednek, és nem jellemzőek általában az ókori világra. A rabszolgák csak egészen meghatározott körülmények között robbantottak ki felkeléseket. E körülményeket a szerző a rabszolgaság tömegessé válásában, a latifundium-gazdálkodás elterjedésében, a rabszolgakereskedelem elburjánzásában és mindezen felül a kései római köztársaság politikai ós társadalmi válságában ismeri fel. A rabszolgáknak azonban még ekkor sem állt céljukban a rabszolgatartás intézményének megszüntetése. Megelégedtek az egyéni szabadság elnyerésével, de nem szüntették meg sem a magántulajdon, sem a rabszolgaság rendszerét, és nem törekedtek új társadalmi és politikai rend megvalósítására. A szerzőnek ahhoz, hogy ezekhez a marxista állásponttal szemben tudatosan és túlzott formában is. kiélezett eredményekhez,9 végsősoron az ókori társadalom antagonisztikus osztályai között folyó osztályharc tagadásához eljusson, nemcsak bizonyos tényekről kellett megfeledkeznie, hanem magát az osztályharc fogalmát is önkényes módon le kellett szűkítenie. Érveléséből kitűnik ugyanis, hogy az osztályharc fogalmától elválaszthatatlannak tartja a következő kritériumokat: a) tartalmaznia kell az adott jogi, társadalmi és gazdasági viszonyok elvi és teljes tagadását; b) permanens fegyveres harcban kell megnyilvánulnia; • S. Lauffer : Die Bergwerks-sklaven von Lanreion I—II (Köln. 1956—57). 'Pl.: E. M. Штаерман: Кризис рабовладельческого строя в западных провинциях римской империи. М. 1957. Э. Казакевич: Рабы как форма богатства в Афинах [В. Д. И. 1959 : 2, 90 kk.]; Я.Леицман: Рабы в законах Солона [uo. 1958: 4, 51. kk. 1.] ' J. Vogt : Struktur der antiken Sklavenkriege, Köln. 1957. ' A rabszolgák osztályharcának korlátozott voltára már a marxizmus klasszikusai is rámutattak. Vö. Marx : Előszó „Louis Bonaparte brumaire 18.-ja" c. müvéhez (Marx—Engels V. M. I. 222.1.): „... A régi Rómában az osztályharc csak egy kiváltságos kisebbségen belül, a szabad gazdagok és a szabad szegények között folyt, míg a lakosság nagy termelő tömege, a rabszolgák, csak ezeknek a harcosoknak passzív talapzatát alkották." Lenin : Az államról (Ö. M. 29, 496. 1.): „A rabszolgák, miként tudjuk, felkeléseket rendeztek, lázadoztak, polgárháborút kezdtek, de sohasem tudtak öntudatos többséget teremteni ...és még a történelem legforradalmibb pillanataiban is mindig játékszer voltak az uralkodó osztályok kezében."
