Századok – 1962

Történeti irodalom - Nagy László: A Bocskai szabadságharc katonai története (Ism. Benczédi László) 257

258 lOblÉUEÏI IRGEAIOM nyújt. A felvidéki főhadszintéren folyó 1605. évi hadműveletek adatkiegészítése és rendszerbe foglalása mellett elsősorban a dunántúli harcokra kell utalnunk, mint amelyek bemutatásával a szerző jelentősen gyarapítja a szabadságharc történetére vonatkozó tudásunkat. A Batthyány-család levéltárának gazdag missilis-anyaga alapján Nagy László elsőízben tesz kísérletet történeti irodalmunkban, hogy az itteni, eddig jobbára esetlegesnek tűnő harci cselekményeket rendszerbe foglalja, a nyugat-magyarországi harcok hadműveleti összefüggéseit, illetve ezek politikai és stratégiai értelmét megvilágítsa. Ezekben a vonatkozásokban Nagy László monográfiáját voltaképpen a szabadságharc első teljes igényű és teljes értékű eseménytörténeti összefoglalásának tekinthetjük. A fentiek mellett ugyancsak elismeréssel kell szólnunk azokról a portrékról is, amelyeket a szerző a könyvben a szabadságharc egyes kiemelkedő alakjairól, főként katonai vezetőiről nyújt. A magyar történeti irodalomban Nagy László monográfiájában kapunk elsőízben összefoglaló jellemzéseket a szabadságharc olyan vezető egyéniségeiről, mint Homonnai Drugeth Bálint, Gyulaffy László, Petky János vagy Rákóczy Lajos. De e kiemelkedő szereplők jellemzése és értékelése mellett roppant hasznosak azok a biográfiai jegyzetek is, amelyekkel a szerző a szabadságharc egyes kisebb csapatvezetőit a tárgyalásba bekapcsolja, életútjukat a szabadságharcig, illetve a szabadságharc után megvilágítja. Lippai Balázs, Németi Balázs,Tarjáni Demeter, Segnyey Miklós, Dengeleghy Mihály, Bosnyák Tamás mellett sok más csapatvezér és hajdúkapitány életéről kapunk ílymódon jól használható rövid biográfiai összefoglalásokat. Jóllehet Nagy László önmaga elé kitűzött célja elsősorban a Bocskai-szabadságharc katonai történetének megírása volt, vállalkozása jóval nagyobb igényű annál, semhogy megelégedett volna a hadtörténelmi események puszta felsorolásával, a tények aprólékos egymás mellé állításával. A Bocskai-felkelés katonai cselekményeit a szerző — igen helyesen — a korszak szélesebb politikai és társadalom-történetébe igyekezett beágyazni. Erre irányuló törekvése egyébként — hogy ti. a katonai események fővonalán haladva, egyben a felkelés előzményeiről, politikai történetéről ós jelentőségéről, vagyis a szabadságharc egészéről is zárt, összefüggő képet nyújtson — éppen az ábrázolás marxista igényét, s egyben igényességót mutatja, amennyiben a katonai cselekményeket nem „légüres térben" mutatja be, hanem az adott gazdasági-társadalmi körülmények és politikai feltételek között, a különböző tényezők bonyolult kölcsönhatásában. Etéren különösen hasznosnak, módszertanilag elsőrendű jelentőségűnek kell mondanunk a „Hajdúk, jobbágyok, nemesek, polgárok 1604 őszén" című alfejezetet, amely a korabeli magyar társadalom egyes rétegeinek a magatartását a szabadságharc katonai alakulására gyakorolt hatásában mutatja be, s amelynek főbb eredményeit a szerző már egy korábban megjelent tanulmányában is összefoglalta. — Mindezen pozitívumok elismerése mellett is meg kell azonban jegyeznünk, hogy a monográfia éppen akkor kelt hiányérzetet — késztet nem egyszer vitára és ellentmondásra —, amikor a szerző e magasabb igényeket igyekszik kielégíteni, s a kitűnően megmunkált részletekből az összkép megrajzolására törekszik. A könyv ereje és maradandó értéke — úgy érezzük — a részletekben van, hiányai és hiányosságai viszont főként bizonyos szemléletbeli egyoldalúságból, illetve tisztázatlanságból adódnak. — Éppen a monográfia igényessége és magas tudományos kvalitásai teszik kötelességünkké, hogy e szemléleti problémákról kissé részletesebben szóljunk. Már a kötet első olvasásakor is szembetűnik a könyv előadásmódjának bizonyos belső rétegződése. Az események pontos számbavételét, az összefüggések tárgyszerű elemzését, főként a könyv első fejezeteiben, egyfajta érzelmi-hangulati réteg fedi el, amely nemcsak hogy idegen a monográfia megbízható-szolid tényalapjától, de olykor ellentmondásba is kerül vele. Példaként csak azt a jellemzést említjük, amelyet Nagy László a felsőmagyarországi városok polgárságának helyzetéről és a Bocskai-felkeléshez való viszonyáról nyújt. Az elemző részben Nagy László helyesen világít rá a magyarországi polgárság fejletlen voltára, helyzetének ellentmondásosságára, továbbá arra, hogy a „gazdag polgárság a szabadságharc kialakuló rendi vonalában sem találta meg a helyét". Ezek után meglepően hat viszont, hogy egy bekezdéssel később a szerző „gyáva opportunizmus"-ban marasztalja el a városok vezetőrótegét a szabadságharc idején tanúsított magatartásukért (104. 1.). A városok polgárságának ez a sommás megbélyegzése adott esetben részben felesleges, mert az osztályérdekek objektív ütközéseinek számbavételénél, minden hangossága ellenére, lényegesen kevesebbet mond — részben azonban félrevezető is, mert a Bocskai-szabadságharc nemzeti egységének fiktív követelményéből indul ki, s a mozgalomnak olyan belső kohéziót, homogenitást tulajdonít, amellyel az, legalábbis a feltételezett szinten, voltaképpen sohasem rendelkezett. Az ilyenfajta érzelmi-hangulati motívumok, sajnos, másutt is zavarják a korabeli történeti valóság ábrázolásának tisztaságát. Joggal kérdezhetjük például, miért nevezi