Századok – 1961

Tanulmányok - Perjés Géza: A „metodizmus” és a Zrínyi–Montecuccoli-vita (I. rész) 507

A „METO DIZMUS" ÉS A ZRÍNYI—MONTECUCCOLI VITA 527 nyílt, nagy csata. Csatára kényszeríteni azt, aki a csatát kerüli, mindig is a legnehezebb hadvezéri feladatok közé tartozott. És valamelyik felet szinte minden esetben a csata kerülésére indítják a körülmények. Minek csatát vívni és kockáztatni a nehezen felállított és drága hadsereget annak, aki számíthat arra, hogy a vele szemben álló szövetségesek közé éket ver az idő, vagy arra, hogy az ellenfél pénzügyi ereje kimerül, ami a korban igen gyakran és elképesztően rövid idő alatt szokott bekövetkezni ? Minek kisérteni a szerencsét, amikor jól kiépített erődrendszerek mögött, biztonságban lehet kivárni az ellenség erejének elapadását, amikor egy ügyes diplomáciai húzás több eredménnyel jár, mint a legragyogóbb győzelem? És érdemes csatát vívni, amikor utána sincs közelebb a győző a céljához mint előtte? Mert legyen megverve az ellenség ugyan, azonban hogyan juthat a győztes országa belsejébe, hogyan foglalhatja el fővárosát, miképpen törheti meg véglegesen ellenállását? Mindez, ha nem is zárta ki a csatát, de mindenesetre tág teret adott a manővernek; manőverezni kellett, hogy a saját utánpótlási vonalat fedezzék és az ellenségét veszélyeztessék; hogy a saját erők összegyülekezhessenek és az ellenségéi ne egyesülhessenek; hogy időt nyerjenek, illetve hogy az időre bízzák az ellenség tönkretételét. Manőver és mindig csak manőver, — ám nem azért, mintha a kor hadvezéreit valamilyen helytelen elmélet befolyásolta volna, s nem is azért, mert sok lett volna köztük a habozó, határozatlan, félénk, hanem mert a hadviselés tárgyi körülményei ezt kívánták. A nagy, nyílt csata, az ellenség haderejének megsemmisítése a harcmezőn, most is, mint minden korban, a legáhítottabb hadvezéri tettek közé tartozik, csak sokszor annyi minden szól ellene, hogy inkább lemondanak róla. A felsorolt jellegzetességek általában a kor egész hadviselésére érvényesek. Azonban az egyes háborúk és hadjáratok lefolyásában sokszor nem is lényegtelen különbségek lelhetők fel. És ez nem az egyes hadvezérek egyéni beállítottságából, temperamentumából, eltérő hadtudományi felfogásból és nem is a különböző társadalmi rendszerekből és politikai célokból következik. A legdöntőbb ok a hadszinterek különbsége. A pomerániai síkságon lélegzetállító lovas raideket végrehajtó Montecuccoli a rajnai hadszíntéren óvatos; a dél-német fejedelemségeken egy vágtában átrohanó Turenne a flandriai várak között minden lépését kiszámítja; a magyarországi és itáliai hadszíntéren döntő csatát kereső és megvívó Savoyai Eugén Franciaország északi határán levő várak között manőverez. Az észak-franciaországi, flandriai és alsó-rajnai kiterjedt várrendszerek kizárják a gyors hadmüveleteket. A Felső-Rajna vidéke és Dél-Németország szegényebb várakban, ezért sokkal több alkalom kínálkozik a mozgékonyabb hadműveletekre. Súlyosan esik latba ezen a területen, hogy az örökké ingadozó kis fejedelmek magatartását, ellenséges vagy baráti állásfoglalását döntően befolyásolhatja egy győztes csata. Egészen más a kép az orosz és lengyel síkságokon. Itt nem zárják el a támadó útját sem várrendszerek, sem jelentősebb természeti akadályok. Aránylag kis erők rohannak keresztül hatalmas térségeken, gyakoriak a nyílt csaták is, azonban legtöbb esetben az eredmény semmi, vagy éppen a hódítónak kezdeti sikereit villámgyorsan felváltó katasztrófája. X. és XII. Károly svéd királyok példái bizonyítják ezt. Megint mások a viszonyok Magyarországon a törökkel szemben. Itt a század végén Lotharingiai Károly, Bádeni Lajos és Savoyai Eugén egymás után aratják világraszóló győzelmeiket. Különösen az osztrák történetírás mindebből egészen túlzó következtetéseket vont le. Azt állították, hogy