Századok – 1961
Tanulmányok - Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós fogsága (II. rész) 281
WESSELÉNYI MIKLÓS F0GSÄGA 285 Amit ezenkívül tudunk magáról a fogságról, azok apró hírek Wesselényi egészségi állapotát stb. illetően. * Nincs ugyan bizonyító anyagunk arranézve, hogy az 1839. február 22-i resolutio-t mennyiben befolyásolták Deák bécsi tárgyalásai, de jócskán van alapunk ennek feltételezésére. Deák bécsi útjának története, bizonyos vonatkozásban, valószínűleg rejtély fog maradni. Pedig Sedlnitzky, Metternich felszólítására, igazán mindent megtett ennek ellenkezője érdekében. Rendőrkémek egész raja követte ezt a nagybajuszú, cseppet sem félelmes külsejű dunántúli urat, aki fáradhatatlanul rázatta magáfr fiakkeren hatóságtól-hatóságig, egyik befolyásos személyiségtől a másikig, vagy gyalogolt végig a jelentésekben gondosan felsorolt utcák során (utóbb barátainak tréfásan panaszkodott, hogy tyúkszem nőtt a talpára tőle), el-eltűnve szemük elől, néha órákra, egy-egy forgalmasabb utcakereszteződésnél. Ezt jelenteni is tudták: itt s itt járt, ennyi s ennyi időre; s, ritkán ugyan, de annál nagyobb örömmel még azt is, hogy milyen hangulatban távozott. Többet, mást elvétve. Pedig a volt zalai követ egyáltalán nem játszotta a konspirátort. Nem tartozott azok közé, akiknek „jó összeesküvő arcuk van". Mindenkivel a legnagyobb nyíltsággal közölte útjának célját. Azontúl mást nem is. Nem titkolódzott; maga volt a titok. A legalitás, amely nem jár tilos útakon, de senkinek sem enged belepillantást abba, hogy törvényes útjain mivel foglalkozik. A titok, nemcsak ebben a szűkebb értelemben. Az udvar előtt megjelenik a harmadik kiszámíthatatlan: a zseniális, rapszódikus és modernségében még külön is nehezen követhető Széchenyi s az indulatörvényeitől ragadtatva, hallatlan bátorságában elképesztő dolgokra vállalkozó s amellett mégis rendkívül ravasz taktikus Wesselényi után most ez a nagybajszú, hallgatag bálványszobor. (Egyébként, már említettük, van is benne valami — vagy legalábbis mások éreznek nála ilyesmit — az ázsiai kényúrból.) Furcsa végiggondolni: a negyedik, a legveszedelmesebb egyáltalán nem lesz ilyen kiszámíthatatlan, mint ez a három; különösen a náluk nyert tapasztalatok után. És mégis ellenállhatatlan; ez teszi igazán félelmetessé. Valószínűnek látszik, hogy a Majláth Györggyel 1839. február 10-én folytatott tárgyalások hozták meg útjának első fontos eredményét: az audiencia kieszközlését V. Ferdinándnál és a főhercegeknél, s fogadtatását Metter -nichnél és Kollowratnál. A nyugodt kis zalai úr félelmes tempót diktál: 1839. február 5-én érkezik Bécsbe, 10-én reggel veszi hírét, hogy cselekednie kell, s 12-én már a birodalom legnagyobb hatalmasságával, az államkancellárral ül szemben. Pedig a dolog nem is megy simán : aznap délelőtt Kiss udvari ágens azt a hírt hozza neki, hogy az audienciát megtagadták.Első indulatában azonnal el akarja hagyni a császárvárost; Kiss nyugtatja meg: tévedés lehet a dologban, felvüágosítást kell kérni Majláth alkancellártól (hiszen annyi Ígéretet kapott erre), s végülis Metternichnél való fogadtatása is segíthet a dolgon ! így aztán Deák letesz az azonnali elutazásról, s a kancelláriára hajtat. Majláth közbenjárása nem késik: másnapra meg is kapja az audienciát. S délután 2 órakor már az államkancellárián van, Metternichnél. (Étlen-szomjan tárgyalja végig a nem könnyű napot; este 7-kor jut hozzá ebédjéhez. Roppant szívós volt ez a sűrű fürdőzéssel gyógyított beteg test!) A négyórás beszélgetés (este hat óra tájban hagyta el a Staatskanzlei épületét) tartalmáról nincs semmiféle tudomásunk. Az eredményről is csak annyi,, hogy a volt zalai követ kitűnő hangulatban távozott a hercegtől. Széchenyi és Metternich kapcsolatáról jó cikkrevalót tudunk; Wesselényivel (szinte személyes gyűlölet élt benne az erdélyszéli báró iránt) az államkancellár még akkor sem állt volna szóba, ha történetesen a másik mutatott volna is erre hajlandóságot; Kossuthtal való híres négyszemköztjét az épp Wesselényihez
