Századok – 1961

Krónika - Beszámoló kandidátusi disszertációk vitáiról - 215

KRÓNIKA 217 Thaly pályakezdésének körülményeit Pamlényi Ervin is szóvá tette opponens i bírálatában.' Helytelenítette, hogy Várkonyi — ha rá is mutat bizonyos eltérésre kettejük között — végeredményben Szalay László munkásságát tekinti azon mércének, amelyhez Thaly történetírását viszonyítani lehet. Márpedig — mondotta - ha vannak történetírásunkban egymástól távoleső történetírói egyéniségek, akkor, minden személyes érintkezés ellenére, éppen Szalay és Thaly azok. Egyáltalán nem véletlen, hogy Szalay egyenes utódát keresve, azt nem Thalyban, hanem Thaly irányának legnagyobb ellenfelében, Szekfü Gyulában találhatjuk meg, aki — éppan Thalyval szomb?n — szándékosan elevenítette fel Szalay történetírói és politikai programját az 1910-es évekb?n. A továbbiakban Pamlényi Ervin is azon nézetének adott kifejezést, hogy Thaly helyét sokital inkább abban a körben találhatjuk m?g, amalynek reprezentatív képviselője? Horváth Mihály volt, bár — mint megjegyezte — Thalynál Horváth Mihály francia ihletésű szabadságigézetes történetfelfogása, haladó társadalmi gondolataitól megfosztva, a magyar nemesi függetlenség kérdésére redukálódott. Egészében véve — összegezte Pamlényi Ervin ezzel kapcsolatos véleményét — Thaly a maga dilettantizmusával, különösen a századforduló felé, már teljesen idejétmúlt, szinte anakronisztikus jelenség: társadalmi szemléletét, történetírói módszerét tekintve inkább Horváth István ós Fejér György századeleji körébe tartozónak érezhetjük, mint Marczali, Tagányi vagy Szabó Ervin kortársának. Az opponensek Thaly pályakezdésére tett észrevételeit Várkonyi Ágnes több ponton vitatta. Elismerte ugyan, hogy Szalay és Thaly tudományos felkészültség, alaposság ós történetírói alkat tekintetében rendkívül távol állanak egymástól, mégis úgy látja, hogy egy vékony, de erős szál összskapcsolja őket: Szalay ugyanis a magyar történelemben arra keres tanítást, hogy osztályát, a nemességet a kapitalizálódó Magyarország viszonyai közé hogyan mentheti át lehetőleg megrázkódtatások nélkül. Thaly viszont a magyar történelemmel igazolni kívánja a középnemesség létjogosultságát ós hivatottságát a vezetésre a kiegyezés utáni Magyarországon. Persze mindez nem jelenti azt - hangoztatta válaszában Várkonyi Ágnes —, hogy ő Thalyt Szalay munkássága és iránya egyenes folytatójának tekinti. Szalay pl. mint történetíró világosan látta, hogy a nemzeti fejlődés és a polgári haladás kérdésével egyaránt számolni kell, Thalynál viszont a nemzeti kérdés a polgári haladással nem összekapcsolva, hanem ellentétbe állítva jelentkezik. Szalay a nemzeti történetírásnak a korabeli tudományos szintre való felemelése érdekében em elt szót, ezzel szemben Thaly, mint a Történelmi Társulat titkára és a Századok szerkesztője, inkább a magyar történetírás látókörének szűkítését, provinciálissá válását segítette elő. E kérdések végleges megoldását azonban kétségtelenül csak Szalay történetírásának eldolgozása biztosíthatja majd — állapította meg Várkonyi. Ami mármost Horváth Mihályt illeti, Várkonyi szerint Thaly történetírása az övétől még élesebben elhatárolható. Ezzel kapcsolatban Horváth Mihály Zrinyi Ilona monográfiájára utalt, melyben a szemléleti különbségek — természetesen Thaly hátrányára — meglepő élességgel mutatkoznak meg. A disszertációs vita másik csomópontja Thaly és a pozitívizmus kérdése körül alakult ki. Köpeczi Béla kérdésesnek mondotta, hogy vajon Thaly elég alaposan ismerte-e a pozitívizmust. Thalyra általában jellemző az eszmei-filozófiai műveltség gyengesége — mondotta —, s nem igen tételezhetjük fel róla, hogy különösebben elmélyült volna a kérdés tanulmányozásában. A magyar történeti tudományokban elég gyakori az „elmélet nélküli" tudós tipusa, s Thaly ilyen, Várkonyinak — véleménye szerint — inkább azt kellett volna elemezni, hogy Thaly milyen történetszemléletet kapott fiatal korában, milyen szemlélet hatott a közvéleményre a szabadságharc leverése után, s hogyan alakult ez a továbbiakban. Ehhez a véleményhez opponensi bírálatában Pamlényi Ervin is csatlakozott. Várkonyi disszertációja — mondotta — nem vizsgálja eléggé következetesen a comtei pozitivizmus társadalmi alapjait, s ezért nem tükröd helyesen a pozitivizmus magyarországi problematikáját sem. Igaz ugyan, hogy Pauler Gyula 70-es években írt történetelméleti cikkei bizonyos eltávolodást jelentettek a történelem teljesen idealista felfogásától, s így e nézetek következetes alkalmazásában rejlett bizonyos haladó lehetőség. Ámde e pozitivista célkitűzés — mutatott rá — végeredményben mégsem vitte előre, sőt inkább megrekesztette a magyar történetírást, aminek végső magyarázatát abban jelölte meg, hogy a polgári ideológia hanyatlása nálunk korábban megkezdődött, mint a polgárság termelő módjának a hanyatlása. Úgy látszik azonban — folytatta —, hogy a hivatalos körök számára még a pozitív zmusban rejlő csekély lehetőségek is túlságosan veszélyeseknek látszottak, mert az 1885-ös történészkongresszuson már határozott ellentámadás bontakozott ki a pozitivizmussal szemben. Ez is mutatja — hangsúlyozta Pamlényi Ervin —, milyen hamar elült még az a csekély légáramlás is, amit a pozitivizmus jelentett az áporodott levegőjű magyar tudományosságban.