Századok – 1961
Krónika - Vita a magyar történeti forráskiadás helyzetéről és feladatairól 205
KRÓNIKA 213 Varga Endre, az Országos Levéltár h. főigazgatója a jogtörténet szempontjából foglalkozott a vitaülésen szereplő kérdésekkel. Jogtörténeti jellegű forrásanyagok kiadására már csak azért is szükség van — hangoztatta —, mert a korabeli peranyagok az egykorú gazdasági-társadalmi viszonyokról olyan sokrétűen színes képet adnak, az életet olyan közvetlenséggel tükrözik, mint egyetlen más levéltári anyag sem. A jogtörténeti publikációk emellett eredményesen szolgálhatják a néprajz-, a földrajz- és a nyelvtudomány érdekeit is. A forrásközlés módjának kérdésére áttérve, Varga Endre hozzászólásában a legtöbbet vitatott problémával, ti. a magyar nyelvű szövegek betűhív közlésének vagy átírásának alternatívájával foglalkozott. Azon véleményének adott kifejezést, hogy a XVI. századi magyar szövegek kiadásánál az ilyen források csekély száma ós nyelvemlék-jellege a betűhív-közlést teszi kívánatossá. Ebben a vonatkozásban utalt a saját szerkesztésében megjelent Úriszék című kiadványra, ahol a betűhív közlés legnagyobb akadályát, az eredeti és a mai (értelemszerű) interpunkció különbözőségét — tipográfiai eljárással mindkettőt párhuzamosan feltüntetve — sikerült kiküszöbölni, ugyanugy a régi írás számtalan betű-variációjának visszaadásával kapcsolatos nehézségeket is. Ami a XVII. századi forrásokat illeti, Varga Endre kifejtette, hogy véleménye szerint itt a források természete dönti el a kérdést. Az olyan szövegeknél, melyek az egykorú beszédet szószerint örökítették meg (pl. perjegyzőkönyvek, vallatási jegyzőkönyvek), továbbá is a betűhű közlést tartja helyesnek; viszont a rendszerint ismétlődő kifejezéseket tartalmazó összeírások, lajstromok, számadások stb. véleménye szerint is átírhatók. A XVIII —XIX. századi források esetében — a nyelvi jellegzetességek fenntartásával — a szövegek átírását ajánlotta. Végül a latin szövegek közlésénél kívánatosnak mondotta a magyarországi latinság írásbeli sajátságainak fokozott szemmel tartását. Maksay Ferenc, az Országos Levéltár munkatársa hozzászólásában azon véleményének adott kifejezést, hogy a forráskiadványok iránti érdeklődés — legalábbis a hivatalos körök részéről — észrevehetően csökkent. Az-utolsó 3 — 4 évben megjelent forráskötetek száma nem volt ugyan kevesebb a korábbi átlagnál — mondotta —, de ezek a kötetek valójában mind 8 —10 éve megindított munkálatok későn megért eredményei, szerkesztőik azóta másirányú feladatokat kaptak, s újabb vállalkozók alig léptek a helyükre. A forráskiadás ügyének újabb fellendítése céljából Maksay Ferenc többek között rámutatott, hogy méíi mindig van bizonyos idegenkedés a kiadók részéről a forráspublikációk iránt. Ebből a megfontolásból kiindulva felvetette: jó volna, ha illetékes szervek a közönség érdeklődéséhez közelebb álló kiadványokat is tervükbe iktatnának. Ilyen kiadványok lehetnének egy-egy hadjárat, vagy egy-egy parasztfelkelés okmánytárai, az egykori város és falu mindennapi életét bemutató források, a magyarországi Habsburg-politika egy-egy korszakát illusztráló belpolitikai és diplomáciai iratok gyűjteményei stb. A financiális engedményen túl nem lehet természetesen lemondani a szoros értelemben vett tudományos érdekekről sem — hangoztatta. Ezért sürgette az agrár-és ipari termelés folyamatát, valamint az országgyűlési és diplomáciai tárgyalásokat megvilágító források kiadását. Hozzászólása második részében Maksay Ferenc főként a betűhű közlés kérdésével foglalkozott. Véleménye szerint a Történelmi Társulat múltszázadi és 1920-as közlési szabályzatai helyes úton jártak, amikor a betűhű és a modernizált közlésmód között a XVin. századelejében—közepében szabták meg a határt. Ugyanakkor megállapította: korábbi, XVI — XVn. századi szövegek esetében sem helyes egyes nyelvészek korábbi szélsőséges kívánalmainak, az ún. paleográfiai hűség igényének engedni. Ez — mutatott rá — külföldön sem szokásos. A történeti kiadványokban le kell mondani a nagy és kis kezdőbetűk, a különleges betűformák (pl. a hosszú németes s) és » rövidítés-feíoldások feltüntetéséről, továbbá az eredeti interpunkció és a szavak egybe- vagy különírásának a megtartásáról. Trócsányi Zsolt kandidátus, az Országos Levéltár munkatársa három javaslatot terjesztett a vitaülés elé: 1. Tekintettel a kérdés növekvő fontosságára — az érdekelt intézmények és szakemberek bevonásával — a Társulat szervezzen külön vitát a történeti statisztikai kutatások jelenlegi állásáról és feladatairól. Még a vitaülés megtartása előtt célszerű volna, ha a Társulat vezetősége lépéseket tenne a különböző intézmények között megoszló történeti statisztikai munka koordinálására. — 2. Az MTA Bányászati Kutató Munkaközösségének égisze alatt folyó munka eddigi eredményeire támaszkodva, az illetékes szervek iktassák tervbe a Magyar Bányatörténeti Oklevéltár kiadását. — 3. A vitaülés tegyen javaslatot az Erdélyi Országgyűlési Emlékek kiadásának folytatására. Az eddigi megjelent kötetek az 1700-as évvel zárulnak; márpedig ez az időpont — mutatott rá Trócsányi — semmiféle értelemben nem jelent korszakhatárt. Az Erdélyi Országgyűlési Emlékek folytatására márcsak azért is szükség van — hangoztatta —, mert a
