Századok – 1960

Tanulmányok - Hozzászólások Molnár Erik előadásához. Ember Győző; Székely György; dr. Horváth Miklós; Ságvári Ágnes; Szabolcs Ottó hozzászólásai; Nemes Dezső zárszava 59

so HOZZÁSZÓLÁSOK MOLNÁR EIUK ELŐADÁSÁHOZ felismerése volt előfeltétele annak, hogy megkezdjük történettudományunk magasabb színvonalra emelését. Ezért beszéltem keveset az iskolai történettanítás jelentős eredményeiről, melyeket a történelemtudósok segítsége nélkül nem érhettünk volna el. Csak a tudomány fejlesztése és a tanítás módszereinek javítása együttesen oldhatja meg azt a feladatot, hogy marxistaleninista történelemszemlélettel rendelkező, a történelmi fejlődést összefüggéseiben megértő, tehát a szocializmust tudatosan, meggyőződéssel építő generációk kerüljenek ki iskoláinkból. Nemes Dezső akadémiai 1. tag zárszavában a következőket mondotta: Vitán felül áll az, hogy az elmúlt 10—15 esztendőben a magyar történettudomány jelentős fejlődést tett meg a marxista—leninista eszmék, a történeti materializmus módszereinek elterjedése, alkalmazása következtében. És a magyar történészek gárdája ugyancsak jelentősen fejlődött. Kétségtelen, hogy a fejlődés e téren is lényegesen jobb lenne, ha el tudtuk volna kerülni az említett hibákat. Én nem vagyok meggyőződve annak helyességéről, hogy ez a korszakbeosztás, amit Molnár Erik elvtárs elmondott, pontos. Ha visszaemlékszem 1957 első felére, akkor azt kell megállapítanom, hogy akkor a történészek frontja eszmeileg és politikailag egyaránt elég vegyes képet mutatott. Az eszmei-politikai konszolidáció a történészek táborában nem gyorsabban haladt előre," mint az ország általános politikai helyzete, hanem lassabban. Ha értékelni akarjuk az ellenforradalom leverését követő eszmei-politikai fejlődést á történészek gárdájában, akkor kissé élesebben kellene rámutatnunk arra, hogy milyen eszmei maradványokat kellett saját körünkben legyőzni 1957-ben és bizonyos mértékig még 1958-ban is. Lehetséges, hogy ma már nincs közöttünk egyetlen olyan történész sem, aki a szükséges önvizsgálatot, bátor önkritikát önmagával szemben ne hajtotta volna végre. Bár bevallom őszintén, hogy erről nem vagyok teljesen meggyőződve. Én azt hiszem, hogy bizonyos káros eszmei maradványok a történészek egy részében még vannak. És szeretnék visszapillantani az 1956 október előtti Petőfi-körös időszakra, amikor bizony a történészek táborába is betört revizionista hullám zavart idézett elő. Nemcsak kifejezett revizionista eszmék hangoztatása idézte ezt elő, hanem zavart okozott a revizionizmussal és a polgári történelmi szemlélettel szembeni eszmei békülékenység terjedése is. Ennek az eszmei békülékenységnek is megvannak a maradványai, többek között jelentkezett nem egy munkatársunkban, saját eszmei zavaraival, tévelygéseivel szemben is. S ha ma gyorsabban akarunk továbbmenni — és azt hiszem valamennyien ezt akarjuk —, akkor az egymásnak nyújtandó segítség és a történész egység fejlődésének érdeke is azt követeli, hogy ennek az eszmei békülékenységnek a maradványait is számoljuk fel. Ezáltal tudunk — még akkor is, ha ez nem nagyon tetszik néha annak, akit a bíráló szó érint - gyorsabban továbbhaladni. Azért tartom szükségesnek ezt leszögezni, mert Molnár elvtárs előadása nagyon tapintatos volt a történészek személyeit illetően a hibák és egyéb kérdések tárgyalásánál. Tapintatosan elkerülte ezeknek a hibáknak a konkrét megjelölését, pedig ezekre szükség lett volna annak érdekében, hogy módunk legyen jobban ellenőrizni állításaink helyességét és elfogadni ezt, vagy vitába szállni velük.