Századok – 1960
Tanulmányok - Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós fogsága (I. rész) 794
WESSELÉNYI MIKLÓS FOGSÁGA 809 S ez a két államférfi (egyikük pár hónap múlva nemcsak megbízott vezetője a kancelláriának, hanem a kancellári rang birtokosa is, a másik országbíró — Cziráky, a majdnem hercegi rangra emelt dunántúli gróf nehéz örökébe ül —) nem egyszerűen a hivatali szamárlétrán vagy lelkiismeretes főhivatalnoki munkájával emelkedik ide. (Mert hiszen nem egyszerűen egy ember sorsának „kulcsemberei".) A Majláthokat történelmi szükségszerűség tolja előtérbe. Hol vannak már Reviczky Ádám, Pálffy Fidél? Reviczky, akit az „igazi" nagy mágnások, az oligarchák sohasem tekintettek maguk közül valónak, akit Metternich gyengének tartott ahhoz (s joggal), hogy a magyar ellenzékkel megbirkózzék, s aki ezt ellensúlyozandó, Wesselényi ügyében mindenkit igyekezett túllicitálni, megbukott, s most a birodalom nagykövete Toszkánában. Utána Pálffy Fidél jött, az igazi oligarcha, az erőskezű (a botrányos gorombaságig erőskezű); s ő is megbukott. Elkerülhetetlen, hogy diplomatikusabb, hajlékonyabb, különb ítélőképességű, s tegyük hozzá, elődeiknél tájékozottabb személyek kerüljenek az udvar magyar politikájának élére. Annál is inkább, mert úgy tűnik: az ilyen politika most eredménnyel járhat. Az országgyűlés csendesebbnek ígérkezik az előbbieknél: a nagy harcias ellenfelek közül Wesselényi börtönben ül, Kölcsey meghalt, Felsőbüki Nagy Pál elbizonytalanodott, Beöthy valószínűleg be sem jön követnek — s magában amúgy kevés; az „izgágák" (Kossuth — akit ekkor még amúgy sem tekintenek komoly politikai tényezőnek — és az országgyűlési ifjak legbátrabbjai) börtönben; Széchenyi nagy alkotásaival van elfogalva s azok „külön álláspontjáról" szemléli a dolgokat. A kormány bizonyos alappal számíthat tárgyalóképes ellenzékre. Azt is kap majd, csak nem egészen olyat, amilyet várt. Deákot és Klauzált. (Egy kis kitérőt engedjünk meg most magunknak: az 1839/40-i országgyűlés a nagy alkotóerejű balközép feltörésének diétája. A Batthyány-kormány elnöke és három minisztere — Deák, Klauzál és Eötvös József — ezen az országgyűlésen tűnik fel igazán; ha az 1848 előtti magyar belpolitikában szerepet nem vitt Eszterházy Páltól és Mészáros Lázártól eltekintünk, korábban csak az egy Széchenyi visz a későbbi kormány tagjai közül vezetőszerepet, később pedig csak két személy, Kossuth és Szemere csatlakozik ehhez a névsorhoz.) Ez a várt tárgyalóképes ellenzék indokolja a másik felől a Majláth-éra beköszöntését. Külön tényező a játszmában (bármennyire is nem olyan súlyú, mint főhercegi rangjától és tisztétől várhatnék) a nádor. Arra már utaltunk, hogy a nádor nem a legendák „alter Ragotzi"-ja. Wesselényi ügyében különösen nem az. Egyáltalán: el sem tud igazodni az ügyön. Személyes beállítottságánál fogva erélyes lenne: Habsburg-sértődés él benne ezzel a dinasztiaellenes lázadóval szemben. (Majláth aLkancellár sokkal tárgyilagosabb nála.) Sokszor szemére hányt gyengesége most hajlamos arra, hogy kegyetlenségbe csapjon át; annál is inkább, mert érzi, hogy maga sem lát be a kulisszák mögé. De a nádor természetesen nem elsősorban személyes indokok alapján dönt; a dolog azonban ettől nem lesz könnyebb. A ravasz öreg taktikus nem tudja: erélyes legyen-e vagy konciliáns? Végül is bizonytalan lesz és kapkodó. S befolyása még kevesebb lesz a dologra, mint egyébiránt volna. S a másik oldal? Az ellenzék? Az ezer- (vagy sok tízezer? a szám érdektelen) fejű szörnyetegnek most csak egy feje látható: az, amely rövidesen az elismert feje is lesz: Deák. Az udvar tárgyalóképes és egyben lehetőleg népszerű partnert keres — s kap is. Rendkívül tárgyalóképeset, igen népszerűt —- és félelmeset. Az ötletekben tobzódó, zseniális teoretikus és nagy építkező Széchenyi és az ellenállhatatlan tüzű agitátor Wesselényi után most megjelenik a színen a nagy szervező és taktikus is. Mert Deák elsősorban ez. Pártvezér. Az ellenzék szervezkedése csak 1847-től vesz fel formailag is pártjelleget ; de Deák 1839/40-ben talán keményebb pártfegyelmet tart fenn a még fejlődésének közepetájt sem tartó reformpártban, mint amilyennel az az utolsó rendi országgyűlésen rendelkezett. Pártvezér, s milyen erőskezű ! Az ellenzék többi főbbjei egyenesen lázonganak ellene: az oppozíció nem servum pecus, nem Deák tulajdona; s aztán, több-kevesebb zsörtölődés után, pontosan végrehajtják ennek a tömör beszédű, szívesen, bár egy cseppet tán szárazon (fölénye így üt ki ?) tréfálkozó zalai birtokosnak aa szintén az: a Kancellária felségsértési bizottságának felségelőterjesztései sorozatosan teljesen jóváhagyó döntéssel érkeznek vissza, olyan esetekben is, amikor pedig_ ellentétes álláspontokkal is meg kell küzdeniök. Ez nehezen lenne elképzelhető a két Majláth teljes egyetértése nélkül.
