Századok – 1960
Tanulmányok - Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós fogsága (I. rész) 794
796 TB.ÓCSÁNYI ZSOLT van készülve a halálos ítéletre. De ha ez egyáltalán meg is történt, akkor is a pillanatszülte kifejezésről lehet szó, nem hosszú töprengések magvának hangosan-elgondolásáról. S az is igaz, hogy a királyi tábla egyik bírája, Jeszenszky jónak látta halálos ítéletet kérni a felségsértő fejére; ez az álláspont azonban ott is elszigetelt jelenség volt. A halál azonban nemcsak a -hóhérpallos villanásával jelentkezhet. Az olyan, állandó mozgáshoz és mások mozgásra ösztökéléséhez szokott valakinél, mint Wesselényi, az aktivitás lehetőségének megszűnte is egy kicsit a halál. Tarlé írja Napoleonról, hogy tulajdonképpen nem a rák ölte meg Szent Ilonán, hanem a tétlenségre kárhoztatottság. S Wesselényi ugyan nem napoleoni energiájú s napoleoni cselekvési lehetőségekhez szokott valaki, de mégiscsak egy mozgásba jött ország egyik legaktívabb embere (legalábbis pereinek kezdetéig). S aki a harmincas évek első fele s a negyvenes évek Wesselényijét egymás mellé állítja, elszorult szívvel kell hogy számbavegye azt a romlást, amit a „polgári halál" és a vakság okozott a harmincas évek magyar politikájának egyik első lovagján. A másik rész-halál egészsége felől fenyegeti. Mint említettük, félszemére már vak, s másik félszemének látása is gyengül. Széchenyi 1838 decemberében egy nyomott hangulatú, csupa bajjal telt napján4 rövid, epés naplófeljegyzésben rögzíti ifjúkora legbensőbb barátjának (akivel szemben, jegyezzük meg az igazság kedvéért: csak naplójában kegyetlen, egyébként legalábbis kifogástalanul viselkedik) a vakság veszélyével szembeni attitűdjét: „A ,Vak Filozófus' szerepében tetszelgett. ,Félszememmel már nem látok, másik szemem világa is hamarosan elvész; de nem vagyok kis lélek; tisztában vagyok vele, mit jelent megvakulni; oly sok ember volt előttem vak, s lesz az utánam. Siránkozni nem fogok; vagy elviselem, vagy főbelövöm magam.' Nous allons voir."5 S ott van, további rész-halálnak, a „polgári halál" veszélye is. Attól ugyan kevésbé kell tartania, hogy egy gyenge pillanatában összecsuklik; az erkölcsi halál ilyen formában nem fenyegeti. Attól azonban igen, hogy olyan ítéletet hoznak ügyében, vagy olymódon nyer kegyelmet, ami ugyancsak erkölcsileg öli meg. S ha barátai követnek el, jószándéktól vezetve, valami jóvátehetetlent vélt érdekében? Vagy a közvélemény mégiscsak elfordul tőle — hisz ez is öl —? Mindezek mellé ott fenyegeti még az anyagi katasztrófa is. 1835 tavasza, az erdélyi elfogatóparancs óta nem látta zsibói birtokát (híres, legendába s hozzá illő „kísértef'-lovaglásától—Erdőszádáról Zsibóra s vissza—eltekintve), s ha ugyan Kelemenék jelentéseiből mindenről értesül, s ugyancsak mindent illetően részletes utasításokat küld hű jószágigazgatójának, ez mégsem olyan értékű, mintha személyesen irányíthatná birtoka ügyeit. S a zsibói birtok nem „csak" az anyagi lét-nemlét kérdése Wesselényi számára. Ennek az óriási energiának tragédiája az, hogy (négy, rendkívül hamar s a „Szózat" kivételével úgyszólván teljesen elfelejtett könyvén s néhány ugyanilyen sorsra jutott nagy cikkén kívül) alig maradt utána valami alkotás. A harc első lovagja volt, míg 4 „4 teil stets Nebel ect." — így kezdődik a naplófeljegyzés. A Wesselényinél tett látogatás vázlata után két rövid mondat a gőzmalom ügyében Sztáraynál tartott tanácskozásról; az egyik így hangzik: ,,Er sich lächerlich benommen." Valamivel odébb: ,,Cr[escence] wahrscheinlich in der Hoffnung" — a többit az olló cenzúrája nem engedi tudnunk (Sz: N V. k. 222. 1.). 5 Uo.
