Századok – 1960

Krónika - Beszámoló V. Waldapfel Eszter kandidátusi disszertációjának vitájáról 711

KRÓNIKA 713 függésekre derít fényt beható levéltári kutatással. A disszertációnak ugyanezeket az erényeit emelte ki Ember Győző akadémiai levelezőtag, a másik opponens is, majd rámutatott azokra a nehézségekre, melyekkel a szerzőnek a külföldi és magyarországi levéltári anyag feltárása terén szembe kellett néznie. Hangsúlyozta ugyanekkor Ember Győző azt is, hogy — ha a szerző nagy munkát is végzett — 1848—49 magyar külpolitikájának kérdését mégsem lehet teljesen megoldottnak tekinteni. Ha sikerült is több fehér foltot felderítenie, még sok ilyen maradt . Helyes lett volna pl. véleménye szerint ismertetni a Habsburg-ház külpolitikájának szervezeti kérdéseit, elsősorban az 1848 tavaszán kialakult külügyi hivatalszervezetet stb. A disszertáció vitája során a legnagyobb jelentőségű probléma, melyet az opponensek és a hozzászólók megvitattak, az 1848—49-es forradalom és szabadságharc külpolitikája objektív lehetőségeinek kérdése volt. A vita Ember Győző opponensi véleményé nek ama megállapításából indult ki, mely szerint szerző „miközben minden vonatkozásra kiterjedően vizsgálja és tárgyalja az 1848/49-i önálló magyar külpolitikát, elsősorban és szinte kizárólag - amint maga is megállapítja — Kossuth külpolitikáját, akkor bizonyos fokig — akarva, nem akarva — elveszti történetírói objektivitását, s maga is beleringatja magát azokba az illúziókba, amelyek Kossuthnál oly szépek, oly lelkesítők, de amelyeknek reális alapja — s ezt éppen a szerző által felsorakoztatott adatok bizonyítják nagyon kevés volt. „Ennek a szomorú ténynek a beismerése azonban — mondotta Ember Győző semmit sem von le a kossuthi független külpolitika jelentőségéből. Megállapítása szerint „a magyar ügy külpolitikai szempontból kezdettől fogva reménytelen, vesztett ügy volt, Kossuth diplomáciai tevékenységéről — minden elismerésünk mellett — a szerzővel ellentétben azt kell mondanunk, hogy eleve sikertelenségre volt ítélve. A szerző ezt a tényt csak egyes részkérdésekkel kapcsolatban állapítja meg. . . A főkérdésben azonban, a függetlenség elismertetéséért folyó akcióban elsősorban к döntően a Függetlenségi Nyilatkozat után — a szerző szerint Kossuth nem »ábrándokat, illúziókat kergetett«. . . Ábrándok és illúziók kergetésének Kossuth diplomáciai tevékenységét természetesen túlzás lenne nevezni. Kossuth azt tette a Függetlenségi Nyilatkozat után, amit ábrándozás és illúziókergetés nélkül is tennie kellett, amikor széleskörű diplomáciai akciót indította függetlenség elismertetéséért. Ez az akció azonban s ennek a határozott leszögezését hiányoljuk a szerzőnél — nom vezetett, de eleve nem is vezet -betett sikerre. Teleki és Pulszky párizsi és londoni sikerei csak részsikerek voltak. Azok a remények, amelyeket Kossuth külpolitikai szempontból a Függetlenségi Nyilatkozathoz fűzött, nem váltak valóra. Ez nem azt jelenti, hogy külpolitikai szempontból a Függetlenségi Nyilatkozat elhibázott lépés volt, hogy ártott a szabadságharc ügyének. Nem ártott, mert már nem árthatott." Ember Győzőnek e megállapításával szemben a vita más felszólalói, s válaszában maga a szerző is arra mutattak rá, hogy a nagyhatalmak politikájával szemben ott állott a forradalmak politikája, mely külpolitikai vonatkozásban is javította a magyar forradalom és szabadságharc esélyeit . Spira György azt emelte ki, hogy ha a kossuthi külpolitika kevés sikert is ért el. és végső soron nem is oldotta meg az előtte álló problémákat. ebből még nem lehet arra következtetni, hogy a szabadságharc külpolitikai helyzete teljesen reménytelen volt. A magyar forradalom ugyanis — mondotta — egy nagy európai forradalmi hullám része volt. „Á magyar forradalom egymagában és a legjobb külpolitika i eszközök alkalmazásával sem törhetett volna ki szerencsétlen külpolitikai helyzetéből. De nyitva volt a kérdés, hogy a magyar forradalmi mozgalom más forradalmi mozgalmakban szövetségesekre találjon. A magyar külpolitika nem tudta magának ezeket a szövetségeket megtalálnia. Természetesen nem lehet arról szó, hogy ha a magyar külpolitika nagyobb erővel törekszik a más forradalmakkal való összefogásra, ez gyökeresen megvál -toztatta volna Magyarország külpolitikai helyzetét, de a lehetőség az összefogásra megvolt." Varga János felszólalásában azt emelte ki, hogy annak megállapítása, hogy a magyar fórra -dalom az akkori helyzetben bukásra volt ítélve, „semmit sem von le a magyar forradalom vezetőinek kétségbeesett, minden követ megmozgató igyekezetéből, abból a hősi munkából, amellyel önálló magyar külpolitikát akartak teremteni. Nem von le és nem is vonhat le egyszerűen azért, mert egyfelől ők nem láthatták az eseményeket úgy, ahogy a későbbi korok kutatója ezt ma már látja. Nem láthattak be az európai kulisszatitkok mögé. Másfelől viszont joggal számíthattak arra, hogy az események menetében — éppen ezért, mivel nem ismerték kellően az összefüggéseket, azok rugóit — időközben beállhat valami változás, amely a magyar szabadságharc számára rendkívül előnyös lehet." Szabad György egy lépéssel tovább menve annál a megállapításnál, hogy a forradalom vezetői nem láthatták azt, amit a későbbi kor történetírói, arra mutatott rá, hogy sikeres együttműködés az európai forradalmi mozgalmak között eredményezhetett volna, ha nem is teljes győzelmet, de „4.8—49 forradalmi szakaszának sikeresebb lezárulását, mint 14 Századok