Századok – 1960

Történeti irodalom - The Renaissance 1493–1520 (Ism. Székely György) 409

416 TÖRTÉNETI IRODALOM irodalom jó ismeretéről tanúskodó Macartney tollából ezt tárgyalja. Ezt a történeti tájat a császárságtól keletre, a török megszállástól északra eső országokkal azonosítja, s két részre osztja: a moszkvai Oroszországra és a dinasztikus kapcsolatban álló lengyellitván, magyar és cseh. királyságokra. A csak vázlatosan tárgyalt korabeli orosz történetből különösen Nagy Iván államegyesítő politikáját méltatja, bár ezt. átszövi, hogy a szerző a katolikus ellenfelekkel rokonszenvez. A többi országok bővebb tárgyalását azzal indokolja, hogy e kor önálló fejezet történetükben, kapcsolataik erőszakos megbomlásának előfutárja. Az 1490-ben három országra kiterjedő Jagelló-uralmat túlzottan a korábbi dinasztiák kihalásából és rokonságkötéseiből vezeti le, bár helyesen érzékelteti a Habsburgellenfél bekapcsolódását az előzményekbe. Méltatja Mátyás tehetségét, de rámutat, hiábavaló nyugati hódításainak ábrándját a török elleni energikusabb harc távoli elképzelésével palástolni. Kiemeli, hogy Mátyás uralma nem tudott szolidaritást kialakítani országa, ill. a meghódított osztrák és cseh tartományok lakossága között. П. Ulászlót — gyengesége hangoztatásával — szinte idealizálja, holott reakciós politika palástolója volt. Később visszatér az ellentmondásos magyar belpolitikára, pl. a Habsburg-párt kiépülésére, П. Ulászló francia házasságának lengyel diplomáciai hátterére, a Szapolyaicéloklengyel támogatásának Habsburg-ellenes élére. Ez utóbbira volt válasz a Habsburg— orosz közeledés. Ez események összeszövődésének eredménye az 1515-i bécsi kongresszus, a magyar-cseh örökség biztosítása a Habsburgok javára, a lengyel király olasz házassága. A lengyel—porosz ellentétet elsimította a német lovagrend szekularizációja. Ezután rátér a lengyel, magyár, cseh intézmények és viszonyok hasonló vonalú fejlődésére, ezek előzményeire és fő vonalaira. De a társadalomfejlődés vizsgálatában túlzottan terjed ki az uralkodó osztályra Macartney figyelme. (Â magyar aranybullát tévesen 1223-ra teszi; a főispánról írottak tévesek; a lengyel helyi sejmik-ck nevét pontatlanul írja.) A lengyel parasztság helyzetének romlását elég behatóan jellemzi, a magyart csak vázlatosan. A Dózsa (nála Dósza)-parasztfelkelésnek csak fél bekezdés jutott. Nem elmélyült a cseh paraszti és városi viszonyok ismertetése sem. Majd a cseh és magyar belpolitika utolsó éveit vázolja Mohács előtt. A csata körülményeit megközelítően jól írja le. A törökök elleni harcot ismételten érintő kelet-európai fejezet után szervesen következik az oszmán birodalmat tárgyaló tizennegyedik fejezet. V. J. Parry először röviden a területi változások előzményeit tekinti át. Részletes, értékes anyagot állít egybe az oszmán állam ázsiai külső viszonyairól, különösen az Egyiptommal és Perzsiával határos ütközőállamokért vívott küzdelmekről. Részletesen leírja Dzsem szultánfi harcát a trónért, ami egy időre gátolta a nagyobb török offenzívákat. Mátyás sem akar nagyobb konfliktusokat. Az 1483—91. évek török—magyar fegyverszünetét évenkénti török becsapások váltották fel, Magyar-, Horvátország és Ausztria földjére. Színesen rajzolja meg Moldova szerepét. A velencei—török harcok megújulása során a köztársaság újra teret vesztett a Balkánon. Nyugati problémáit megoldva a szultán keleti harcokra nyert erőt. Parry részletesen leírja itt a Szafavijja muzulmán szekta történetét Azerbajdzsánban. A szekta feje, Izmail 1499-ben világi uralmat alapított Kis-Ázsia széleitől Perzsiáig. Katonai erejét kisázsiai turkománok képezték. Ez az alakulás az oszmánok mint ortodox muzulmánok és az eretneknek tekintett Szafavijja között is ellentétre vezetett. 1511-ben már szaffavida felkelés tört ki Kis-Ázsia szívében. A perzsiai török hadjáratban a szultán győzelme nem vezetett Perzsia meghódítására, de elvette a sah támadó kedvét. Az oszmán hatalom most függésbe vonta az egyiptomiak dél-kisázsiai ütközőállamát is, valamint Kurdisztánt. Majd az egyiptomiakkal éleződött ki Szelim ellentéte. Egyiptom emírjeinek belső viszálya és katonai elmaradottságuk aláásta a mamelukok néptől gyűlölt uralmát. Vesztett csata után Szíria török kézre jutott (1516), s a következő tavaszig Egyiptom is. Közben az európaiakkal Szelim fenn tudta tartani a békét. A külpolitikai események szövevényét mesterien kibontó fejezet teljesen nélkülözi a török társadalom elemzését, sőt ismertetését is. A bőségesen tárgyalt trónviszályok kapcsán is szükséges lett volna a hatalmas erejű birodalom kezdettől meglevő gyengeségeinek felfedése és mélyebb okainak kutatása. A mozgásban levő államalakulatok jobb megértését térkép, ill. vázlatok segíthették volna. Az oszmán fejezetben már érintett egyiptomi—portugál összecsapások vezetnek át a tizenötödik fejezetbe. A portugál expanziót feldolgozó Livermore visszatekint a megelőző századokra, amikor a feltételek megérlelődtek (elsősorban a politikai és tudományos feltételeket vizsgálja). Leírja a hajósok előretörését Afrika partjai mellett, valamint a szárazföldi portugál utakat. Még az indiai hajóút teljes sikere előtt kötötték osztozkodó egyezségeiket a spanyolokkal. India elérése a portugálokat igazolta, Brazília elérésével a nyugati útról is tapasztalatokat szereztek. Megindult a küzdelem a muzulmán tengeri kereskedőkkel, do az indiai belügyekbe való erőszakos beavatkozás is. Hamarosan támasz-