Századok – 1960

Történeti irodalom - Erdmann; Carl: Forschungen zur politischen Ideenwelt des Frühmittelalters (Ism. Kubinyi András) 403

404 TÖRTÉNETI IRODALOM zata a Karoling és szász császároknál időnként jelentkező Róma-mentes császáreszmének azonban' téves adatokból indul ki. Mint Drögereit kutatásai azóta megállapították, a szóban forgó angolszász oklevelek hitelességéhez szó fér, és így az azokból levezethető eredmények sem fogadhatók el. Míg Erdmann gondosan összegyűjtötte a „császáreszmére" vonatkozó nyugati forrásanyagot, nem vette kellőképpen figyelembe a bizánci kapcsolatokat, és bizonyos mértékben lekicsinyli a keleti császárságból érkező behatások jelentőségét. Pedig Nyugat életében az általa bemutatottnál sokkal jelentősebb szerepet játszott a keleti, de magát még mindig univerzális császárságnak tekintő Bizánc. Ez manapság már Franz Dölger és Werner Ohnsorge kutatásai óta nem képezheti vita tárgyát. Igaz, nem eshetünk abba a hibába, hogy a nyugati intézményeket bizánciak másolatának tekintsük: a Nyugat a keleti császárságtól átvett elemeket a saját gazdasági és társadalmi fejlődésének megfelelő módon alakította át, vagy — Ohnsorge szavaival élve — „Nyugat nem másolja Bizáncot, hanem igazodik Bizánchoz" ( W. Ohnsorge : Abendland und Byzanz, Weimar, 1958. 32G. 1.). Lássunk tehát néhány példát Erdmann Bizánc-lekicsinylő szemléletére. Ez megmutatkozik magának az ún. „Rómamentes császár-eszmének" a tárgyalásánál is. Ennek valódi lényegére Ohnsorge tanulmányai mutattak rá. A különféle császárintitulációk, a Renovatio Regni Francorumnak a Romanorum-mal való váltakozása a IX. századi mindenkori frank—bizánci, ill. frank—pápai diplomáciai viszonynak volt a függvénye. Méginkább mutatja a szerzőnek Bizánc irányában elfoglalt álláspontját a koronázási ordókkal kapcsolatos egyik megjegyzése. Itt ismertetve az ordók alapján az uralkodó beiktatásának módjait, megjegyzi, hogy tehát ez a germán népek ősi királybeiktató szokásai alapján történt. Jegyzetben azonban rámutat arra, hogy a bizánci császárkoronázás is ugyanezen formák szerint folyt le. Annak ellenére tehát, hogy a szerző maga is tudja ezt, fel sem vetődik benne az esetleges bizánci hatás gondolata, és ezért nem is érzi szükségét e gondolat cáfolásának (65. 1. j.). Pedig a közvetlen bizánci hatás lehetőségén kívül, ha a germán hatást fogadja el, akkor is fel kellett volna vetni a közvetett bizánci hatás kérdését, hiszen a népvándorláskor alakult germán államok sokat vettek át a későrómai császárság formáiból. Megtaláljuk ezt a Bizáncot lebecsülő szemléletet a harmadik, és a mi szempontunkból különösen fontos, a III. Ottó alatti patriciusi méltóságról írt tanulmányában is. Mióta P. E. Schramm 1929-ben a Kaiser, Rom und Renovation с. művében igyekezett felmenteni III. Ottót az utókor ítélete alól, a német polgári történetírásban szinte III. Ottó kultuszról beszélhetünk. A császár renovatiós politikája, és különösen az a tény, hogy a lengyel és a magyar állam kialakulása egybeesett az ő uralkodásával, Schramm óta számos német tudós, köztük Erdmann érdeklődését váltotta ki. Szerzőnk tanulmányában sorraveszi a három Ottókori patríciust, a német Ziazót, a császár nagynénjét, Mathilda apátnő és „matriciát", végül a lengyel Vitéz Boleszlót. Megállapítja, hogy Ziazó nem római patrícius volt, és így nem lehetett Crescentius utóda, hanem általában véve — kisebb ügyekben — helyettesítette a császárt, mai kifejezéssel tehát császári adjutáns volt. Mathilda is császárhelyettes volt, azonban ő teljes jogon, mert Németország kormányzásával volt megbízva. Boleszló kinevezését csak címnek tekinti — ő Titular-Patrícius volt. Az Ottó-kori patriciátust tehát császárhelyettességnek fogja fel, és eredetét irodalmi forrásokban keresi. Az ún. renovatiós politikát és az új hivatalokat Gerbert, a későbbi П. Szilveszter pápa hatására vezeti vissza. Ügy látjuk, hogy Erdmann patricius-tanulmánya mind problémafelvetésében, mind pedig eredményeivel ferde vágányra siklott. Kizárólag szellemtörténeti alapon óhajtva levezetni 1П. Ottó államszervezetének lényeges jelenségeit, szükségképpen téves eredményekre jutott. Nem volt tekintettel a birodalomnak sem külpolitikai, sem pedig belső társadalmi, gazdasági és politikai helyzetére. Ebben az időben is Bizánc volt az egyik legjelentősebb tényező a Birodalom külpolitikájában. A német-római császárság több helyen összeütközött keleti vetélytársával. Ez volt a helyzet Itáliában, ahol a bizánci befolyás még mindig erősen terjedt Dél-Itália felől, és ahol épp ekkor kergette el III. Ottó unokatestvérét a római pápai székről egy görög püspök. A birodalom keleti határán is fenyegetett a bizánci befolyás. Magyar- és Lengyelország területén görög misszionáriusok működtek, és így a császárnak számolnia kellett azzal a lehetőséggel, hogy keleti vetélytársa a jövőben keletről és délről egyszerre fogja majd harapófogóba. A renovatiós politika ezért alkalmas lehetett — elvben — Róma és Itália megnyerésére, továbbá módot nyújthatott arra, hogy a keleti szomszédokat agresszió nélkül egvházilag a Nyugathoz kösse. Ez más szempontból is gyümölcsöző lehetett a birodalomnak. A német feudális urak gyarmatosító törekvéseit alig néhány évvel azelőtt verték győzelmesen vissza az Elba-vidéki pogány szlávok, akik most azáltal, hogy István és Boleszló állama szövetségi viszonyba került a Birodalommal, elvesztették lehetséges szövetségeseiket.