Századok – 1960

Történeti irodalom - JE. M. STAJERMAN: A rabszolgatartó rend válsága a római birodalom nyugati tartományaiban (Ism. Hahn István) 381

TÖRTÉNETI IRODALOM 383' végéig szabad bérlők, még ba gyakorlatilag esetleg több nemzedéken keresztül ugyanazon birtokon gazdálkodtak is. A colonusok megkötése legkorábban a diocletianusi korban mehetett végbe, és ezért is kétségesnek kell tartanunk, hogy a II. században egyáltalán kitapinthatók-e azok az előzmények, amelyek a IV. században, mai ismereteink szerint ugrásszerűen következtek be. Az olvasónak itt az az érzése, hogy a szerző a későbbi fejlődést vetítette előre olyan korszakba, amikor annak még jelei is alig mutatkoztak. A III. századra is jellemzőbb a rabszolgából lett „quasi-colonus", mint az a colonus, aki a „quasi-servitium" fokára süllyedt alá. Jellemzőbbek a rabszolgai létet fellazító formák — collegia tenuiorum — mint a szabadparasztok és bérlők személyi függését előlegező jelenségek. Újszerű — és eredményes — kísérletet tesz a szerző arra, hogy az egyes társadalmi osztályok ideológiáját és politikai programját rekonstruálja (VI. fej.). E fejtegetéseiben különösen szembeszökő az a szinte elképesztő ismeretanyag és virtuóz kombinatív képesség, amellyel a közvetlen történeti forrásokon túl a szépirodalmi alkotásokat (Phaedrus meséitől Apuleius regényéig), feliratos és régészeti anyagot, numizmatikai adatokat egy egységes kép kialakításának céljából felhasznál és egybevet. A szerzőnek sikerül az uralkodó osztályon belül három, egymással ellentétes irányzatot megkülönböztetni : a nyugati provinciák nagybirtokos arisztokráciája, a keleti provinciák nagybirtokosai és a municipális középbirtokosok más-más érdekeket képviseltek és egymástól eltérő programot dolgoztak ki. Az előbbi csoportot — amely ideológiája a História Augusta és a panegvricusok fejtegetéseiben jut kifejezésre — a provinciális arisztokráciára támaszkodó császári hatalom megteremtésének vágya vezérelte, a másodiknak főtörekvése a városi önkormányzat korlátozására és a császári hatalom bürokratikus jellegének megteremtésére irányul, a harmadik csoport pedig fenn óhajtja tartani azt az állapotot, amikor a római birodalom nem volt több, mint „több-kevesebb autonómiával rendelkező municipiumok gigantikus konföderációja". A hadsereg zömének ideológiáját e harmadik programmal azonosítja — kiindulva abból, hogy a veteránokból rekrutálódott a városi középbirtokosság zöme. Igen jelentősek azok az eredményei, amelyek a dolgozó szabadok eszmevilágát határozzák meg. Phaedrus meséiből, a vallási élet egyes jelenségeiből, a Héraklészkultusz térhódításából, valamint a sírkövek munkaábrázolásaiból ós felirataiból a szerző a fizikai munka fokozódó megbecsülésének jeleit olvassa ki, éppen a IH. századtól fogva. Ezek a teljes mértékben meggyőző eredmények általában is felvethetik azt az igényt, hogy a munka ókori megbecsülésének (és az ezzel kapcsolatos állásfoglalások osztályjellegének) kérdését egészében is újra felvessük. A könyv második része az egyes nyugati provinciák gazdasági életét jellemzi. A Pannoniára vonatkozó rész a magyar kutatók eredményeit is felhasználja. A munka harmadik része magával a krízissel foglalkozik. Legfontosabb eredménye az, hogy meggyőzően sikerül szakítani azzal a sablonnal, amely Rosztovcev óta többékevésbé uralkodik az erről a korról szóló tudományos irodalomban, s amely a római társadalom szabadjai között a legélesebb ellentétet a hadsereg és a szenátusi arisztokrácia között látja. A szerző szakít ezzel a szemlélettel — de azzal a másik, nem kevésbé sematikus értékeléssel is, amely a római hadseregben csak deklasszált és zsoldért mindenre kapható, a társadalomból valójában kiszakadt tömeget képes látni. A hadsereg tagjai nem voltak, nem is lehettek a társadalom nagy harcától elidegenült emberek: magukkal hozták osztályuk szemléletét, törekvéseit. Csakhogy — és ebben megy túl a szerző Rosztovceven — a hadsereg nem a dolgozó szegényparasztság érdekeit képviselte, hanem a municipális középbirtokosságét, amelynek fő tartalékát alkotta. Tehát a római szabadokon belül a politikai ellentét fővonala nem a városi polgárság ós a szegényparasztság, nem is a hadsereg és a polgári lakosság, hanem a nagybirtokos arisztokrácia és a városi (municipális) polgárság (= a középbirtokos réteg) között húzódik. A sajátos ellentét az, hogy a colonustartásra fokozott mértékben áttérni tudó nagybirtokosság sok tekintetben haladóbb nézeteket vallott, mint a rabszolgatartásban megrekedt városi középrétegek. A munkája hátralevő részében a szerző szokott erudiciójával és nagy elmeéllel mutatja ki az egyes császári kormányzatok osztálypolitikájának jellegét. Ebben az eddig is sokat bolygatott kérdéskomplexumban a legnagyobb nehézség az, hogy az — e tekintetben mérvadó — törvényhozás éppen ebből a korból (III. század) maradt ránk a legcsekélyebb mértékben. Így a többé-kevésbé egyoldalú és ismét csak osztályszempontokat képviselő irodalmi adatokra kell hagyatkoznunk, s a megoldás — bármilyen is legyen — csak hipotetikus értékű lehet. Érzi ezt a szerző is, és megállapításait meglehetős fenntartással teszi közzé, és néhol csak munkahipotézisként közli (vö. 480. 1.). Legújszerűbb megállapítása az, hogy Gallienus — a hellenizált városi polgárság képviselője —óta az illyr császárok a nyugati nagybirtokosság érdekeit képviselték és ez tette Aurelianusnak lehetővé, hogy a galliai szakadárcsászárságot felszámolja.