Századok – 1960
Közlemények - Zimányi Vera: Adatok a dunántúli hajdúk történetéhez 286
292 ZIMÄNYI VERA. kastélyt építtet palánkkal és vízárokkal körülvéve és lakóit szabaddá teszi, ugyanígy jár el a szintén à Rába mellett fekvő egész körmendi uradalmával, így indokolja e szabadságadást: „Látván az pogány török ellenségnek ellenünk való keménységét és dühösségét, ki minden erejével és hamis praktikájával azon vagyon, fárad és mesterkedik, az mint kedves hazánknak minden részeiben beljebb bocsátkozzék és maga igája alá vegyen mindeneket, ezeknek azért hogy igyekezetjiiket amennyire tőlünk lehetne, Isten segítségéből meggátolhatnánk, és a körül való darab föld lakosinak securitást adhassunk, . . . teszünk ilyen rendelést . . ." Itt nemcsak a nagybirtokos intézkedik, akinek igen sok falva hódolt már meg a töröknek és további falvainak meghódolását igyekszik megelőzni, hanem a hazája sorsáért aggódó „Dunán inneni részeknek és a Kanizsával szemben vetett végházaknak főkapitánya" is. Ugy látszik, hogy a XVII. századi végvári élet hanyatlása, átalakulása termelte ki a honvédelemnek egy új, vagy legalább is korábban sokkal kisebb mértékben előforduló formáját. Egyes, önző nagybirtokos társaiknál szélesebb látókörű főurak utat engedtek a hajdúság, jobbágyság spontán törekvéseinek ós e nagybirtokokon belül, megerősített helyeken szabadparaszti jogokkal felruházott magánhadseregeket helyeztek el, amelyeknek nem kellett állandó zsoldot fizetniök, hiszen a szolgáltatásoktól mentes föld eltartja lakóit, s így pl. a Rába mentén a nagy végvárak katonáinak létszámával vetekedő „vitézlő rend" fölött rendelkeztek. A nagybirtok akkori fejlettségi foka nem tette volna lehetővé, hogy több száz embernek állandó — bármily csekély — zsoldot fizessenek.17 E rendszer hatékonyságát csak fokozta az, hogy e magánhadseregek birtokosai, így a Zrínyiek, Batthyányak, egyben a környék végvárainak főparancsnokai is voltak. Még egy problémát kell megvizsgálnunk az eddig elmondottakkal kapcsolatban: hogyan viszonyult a megyei nemesség a hajdúk és jobbágyok szabadparaszti törekvéseihez? „Erdéllyel ellentétben Magyarországon a hajdútelepüléseket a vármegye, a katolikus egyház és a bécsi kormányzat nem titkolt ellenséges magatartással kezelte, és igyekezett őket megyei fennhatóság alá helyezni, ami már 1618-ban sikerült" — olvassuk a „Magyarország történeté"-ben.1 8 Ez a megállapítás a Dunántúlra csak annyiban érvényes, hogy a megye mindent elkövetett annak megakadályozására, hogy nemesek vagy főrangúak birtokaira hajdúk telepedjenek és ott védelemben 17 Szekfü Gyula (Magyar történet, 2. kiad. III. köt. 215—216. 1.) arról ír, hogy a mágnások és az egyházi nagybirtok fejenként 10—12—15 ezer forint összeget ajánlottak fel évenként a kamarának állandó zsoldossereg tartására. De maga is megállapítja, hogy „a pénzgazdálkodás távolról sem állott oly biztos alapokon, hogy egy-egy nagyúr évenként 10—15 000 forintot beszolgáltathatott volna ... a föntebbi kimutatás adatait inkább úgy kell értékelnünk, hogy az egyes birtokosok a feltüntetett összegeken maguk tartották a hasonlóképpen megállapított számú katonaságot, elsősorban a saját váraikban. Így azután lehetővé vált birtokaik terményjövedelmét természetben használni fel a várkatonaság ellátására . . ." Valóban, a Batthyány számadások között sehol sem találtam nyomát azon 10 000 forintnyi összeg befizetésének, amit a kamarának a Batthyányak is felajánlottak. Hatalmas jövedelmeikből ugyan ki tudták volna ezt fizetni, de a kor többi nagybirtokosához hasonlóan, pénzüket mindig újabb birtokok vásárlására fordították. Terményjövedelmeiket pedig szervitoraik Lada és a várak belső udvartartása emésztette fel jelentékeny részben; a földdel ellátott szabad katonákra még terményt sem kellett fordítaniok, csupán a földesúri termény-, pénz- és robotjövedelemről kellett lemondaniok. Még mindig ez bizonyult a legolcsóbb megoldásnak! 18 Magyarország Története 1526—1790. Bpest, Tankönyvkiadó. 1958. 119. 1.
