Századok – 1960
Tanulmányok - Széchenyi István. (Halálának 100. évfordulójára) 257
274 SZÉCHENYI ISTVÁN _ országos méretű és azonnali megvalósítását, valamint az ipari kapitalizálódás követelményét is felölelte, amelynek pedig feltótele volt a Széchenyi által kínos igyekezettel mellőzött nemzeti önrendelkezés, a Bécs gyámkodása alól való kiszabadulás is. S ami a legfontosabb: Kossuthék — mint már utaltunk rá — nem tekintették a reformot a forradalom ellenszerének, mint Széchenyi, s ha eredetileg nem is törekedtek a problémák forradalmi megoldására, bátran ragadták meg az alkalmat, amikor az európai helyzet szinte maga kínálta azt fel. Széchenyi reformelképzelései viszont a Habsburg-birodalomhoz való ragaszkodás következtében lényegében a mezőgazdaság kapitalizálására korlátozódtak, továbbá a polgári viszonyok kifejlődése az ő programja szerint csak jóval lassabban, az Ausztriától való függés korlátai között és így a polgárosodásban érdekelt osztályok szempontjából fájdalmasabb, viszontagságosabb úton ment volna végbe. A két álláspont között mély a szakadék és nagy a távolság, s az ellentót ennek megfelelően időnként feszült hangú vitákban, és különösen Széchenyi részéről a gorombaságig menő személyeskedésekben nyilvánult meg-Világosan meg kell mondani, hogy a történelem diktálta szükségleteknek ekkor, a negyvenes években már Kossuth programja felelt meg jobban, s Széchenyi azáltal, hogy mereven szembefordult ezzel a programmal, elszigetelte magát a haladó tábortól és tevékenységével akarva-akaratlan a haladás ellenzőinek tett szolgálatot. Életének zsákutcája egyenes következménye tragikus tévedésének, annak, hogy forradalom nélkül akart megoldani olyan feladatokat, amelyeket csak a forradalom oldhatott meg. Részvét illeti meg, mint a tragédiák tiszta szándékú, de tévedéseik ellentmondásaiba bonyolódó hőseit, a történelem ítélete azonban vele szemben Kossuthnak ad igazat, mert az ő útja ha nem is nyílegyenesen, de a Széchenyiénél sokkal következetesebben vezetett az egyetlen helyes cél: a polgári, független Magyarország felé. Széchenyi és Kossuth vitáját a forradalmi kockázat vállalásának jogosultságáról 1848 márciusa eldöntötte Kossuth javára. A gyakorlat Kossuth elméletét igazolta: a történelem által kínált nagy pillanatokban kell is, érdemes is vállalni a kockázatot, olyant is, amitől a fontolgató óvatosság húzódozik. S Kossuth igaza, de egyben Széchenyi emberi és hazafiúi tisztessége, nagysága mellett mi sem szól ékesebben, mint az a tény, hogy 1848 tavaszán lelkesülten fogadta a sikert,közreműködött annak gyümölcsöztetésében, az egész ország színe előtt elismerte Kossuth igazát és kész volt miniszterként szolgálni a forradalom révén függetlenné vált országot. Ez a magatartása magasan osztálya fölé emelte őt, amelynek tagjai közül a legtöbben már születése pillanatában gyűlölték a forradalmi Magyarországot, a forradalom győzelmét csak fogcsikorgatva vették tudomásul, s nyíltan vagy titokban bukására spekuláltak, elvesztésén dolgoztak. S ami ezután következett, abból is hiába igyekezett száz év történetírása a forradalom ellen harcoló Széchenyi igazát kiolvasni. Az 1848-as forradalom által megteremtett független Magyarországot nem Kossuthék túlzásai buktatták el, hanem elsősorban éppen annak a dinasztiának és kormányrendszernek az álnoksága és hitszegése, amelynek Magyarországgal szembeni jóindulatához Széchenyi annyi alaptalan illúziót fűzött. A forradalom ugyan elbukott, de a harc mégsem volt hiábavaló, mert eredményei közül a legfontosabbak megsemmisítését a győztes erőszak sem merte többé megkísérelni: a függetlenség egyidőre elveszett ugyan, s teljesen később sem lehetett elérni, de a magyar nép nem süllyedt többé vissza a feudalizmusba, s ha annak maradványaitól nem is szabadult meg teljesen, 1848 társadalmi vívmányaiból megőrzött annyit, amennyit Széchenyi útján, forradalom nélkül évtizedek alatt sem tudott volna
