Századok – 1960
Tanulmányok - Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához 180
SZEKFÜ GYULA TÖRTÉNETSZEMLÉLETÉNEK; BÍRÁLATÁHOZ 193 Meinecket választotta mintaképéül. Elutasította magától mind Michelet, Mignet, Carlyle és Macaulay történetírását, amelyet — különbségtétel nélkül, helytelenül és önkényesen — egyöntetűen romantikusnak nevezett, mind pedig Rotteck és Schlosser liberális müveit, mert munkáikban a múlt valósághű szemlélete helyett saját világrendjüket vetítették vissza a múltba. Ranket állította szembe velük. Az ő „munkáikból közvetlenebb megértést tanulunk a fejlődés összefüggése, a konzervatív erők munkája iránt" — írta. Mindez úgy tűnhet fel, mint a szakszerű történetírás védelme avatatlan műkedvelők kontárkodása ellen. Az elutasítás igazi oka azonban nem- ez volt. Szekf'ű azért hárított el magától minden elméletet a felvilágosodástól a liberalizmusig, mert valamennyiben közös vonás volt az, hogy több-kevesebb következetességgel törvényszerűségeket keresett és fedezett fel az emberi társadalom történetében. Ez a magyarázata annak, hogy elfordult ugyan Michelettől és a már említett többi történetírótól, viszont éppen irracionalizmusuk, az események misztikus magyarázatát adó, a törvényszerűségeket tagadó módszerük miatt nem fordult szembe a német reakciós romantikus történetírókkal, köztük Ranke val sem. „A magyar állam életrajza"-nak megírása idején jó hasznát vette Ranke elméletének. Alkalmas védőeszközt látott ebben az elméletben a polgári radikálisokon keresztül nálunk még ható pozitivizmusnak, az anarcho-szindikalizmusnak, mindenekelőtt pedig a marxizmusnak — Szekfü szemében még hazai, revizionizmustól torzított formájukban is veszélyesnek látszó—eszméivel szemben. Szekfü Ranke ideatanát és a német szellemtörténészek kozmopolita elgondolásait tette magáévá, amikor egy nyugati szellemi áramlat paszszív, mechanikus átvételének, pusztán külső ráhatásnak tulajdonította az 1840-es évek magyarországi reformmozgalmát. Nem kutatta az átvétel belső — a tőkés rendszer irányába mutató — társadalmi fejlődésünkben rejlő okait. Elhanyagolta az átvételre ösztönző és ebből a fejlődésből következően haladó eszmei fegyvereket igénylő konkrét történeti szükségletek feltárását is. A nemesi reformmozgalmat mint a liberális eszmék átvételének közvetlen eredményét ábrázolta.20 A külpolitika primátusáról szóló elméletet alkalmazta nemzeti történelmünkre, amikor keresztény-germán és magyar sorsközösségről, a németekkel való szövetség fontosságáról, a németek túlerejéről és a Habsburgokkal való kapcsolat megóvásának szükségességéről írt. Ez nála nemcsak állami létünk 1526 előtti önállóságának háttérbe szorulását és ennek révén a történeti valóság el torzítását eredményezte, nemcsak az osztályharc leszerelésére s a fennálló viszonyokba való belenyugvás eszméjének terjesztésére szolgált, hanem azt a kozmopolita nézetet is táplálta, hogy a nagyhatalmak versengése közepette kis népnek nincs jogosultsága önálló, független állami létre. Legjobb hát, ha feladja önrendelkezési jogát, és valamely nagyhatalom — a mi esetünkben a német — védőszárnya alá bújva igyekszik megóvni létét. A szellemtörténet történetfilozófiájának hatására írt a magyarság (értsd a magyar uralkodó osztályok) örök, változatlan erőiről, amelyek „már ezer év óta hordozták vállaikon a magyar államot és . . . Széchenyi személyében valósággal megtestesültek".2 1 Széchenyi programja az ősi magyar sajátosságokból 20 A kozmopolitizmus terjesztése és a szellemtörténeti módszer összefüggéséről általában Szigeti József írt tanulmánya II. részében. 21 A magyar állam életrajza 169. 1. 13 Századok
