Századok – 1960
Tanulmányok - Szamuely Tibor: A német fasiszta hadsereg katonai doktrinájának és vezetésének néhány kérdése a második világháború első szakaszában 150
A NÉMET FASISZTA HADSEREG KATONAI DOKTRÍNÁJÁNAK NÉHÁNY KÉRDÉSE 173 sokan néznek a jövőbe növekvő aggodalommal a Führer által az elmúlt években elért vitathatatlan sikerek ellenére ... Röviddel a háború után arra a következtetésre jutottam, hogy három csatában kell győzedelmeskednünk ahhoz, hogy Németország ismét hatalmassá váljék: 1. a munkásosztály ellen — ezt Hitler már megnyerte; 2. a katolikus egyház ellen, pontosabban az ultramontanizmus ellen; 3. a zsidók ellen. Ezeknek a csatáknak kellős közepében vagyunk és közülük a legnehezebb a zsidók elleni csata. Remélem, hogy mindenki tisztában van ennek a hadjáratnak bonyolultságával."58 Az igazsághoz tartozik az is, hogy Hitler politikája a tábornoki kar irányában sokáig nagyon ügyes volt. Az 1934. június 30-i „hosszú kések éjszakája" után, amelyet a tábornokok mindenáron sürgettek, befolyásuk elérte tetőpontját. Úgy látták, hogy Hitler már teljesen kezük között van. Hibás felfogásuk onnan eredt, hogy Hitler sokáig szándékosan nem nyúlt a hadsereghez, az egyetlen testülethez, amely egyelőre elkerülte a ,,Gleichschaltung"-ot. (Bár a tábornokok már 1934-ben felfigyelhettek volna két fenyegető jelre: a Waffen SS megalakítására és arra, hogy Hitler Hindenburg halála után átvette a fegyveres erők legfelsőbb parancsnoki tisztségét.) Ennek a különös elbánásnak két oka volt: a hadsereg minden szempontból túl erős volt ahhoz, hogy Hitler veszélytelenül felvehette volna akkor a harcot ellene, továbbá Hitler a háború küszöbén óvakodott minden olyan lépéstől, amely alááshatta volna a hadsereg harcképességét. Ezek a „mézeshetek" azonban nem tartottak sokáig. 1938 januárjában, felhasználva a Gestapo által gyűjtött, magánéletükre vonatkozó piszkos és valótlan anyagot, Hitler váratlanul elbocsátotta állásából a német tisztikar két vezetőjét: von Blomberg hadügyminisztert, a fegyveres erők főparancsnokát és von Fritsch tábornokot, az OKH, a szárazföldi hadsereg főparancsnokát. Ez nem azért történt, mintha a két tábornok engedetlen, frondeur lett volna, távolról sem — Fritsch, bár önállóan gondolkodó ember volt, mint láttuk, végtelen bizalmat érzett a „Führer" iránt, Blomberget pedig határtalan engedelmessége és alázatossága miatt a többi tábornok megvetően „gummioroszlánnak" (Gummi-Löwe) nevezte —- hanem azért, mert Hitler számára túlságosan óvatosak, gyávák voltak. Eljött az ideje, hogy Hitler a fegyveres erőket ténylegesen is irányítsa: a hadügyminiszteri állást megszüntette, saját magát nevezte ki a fegyveres erők főparancsnokának, az OKW élére pedig a tehetségtelen, gerinctelen, talpnyaló Keitelt — ahogy a tábornokok körében gúnyosan nevezték: Lakaitelt — állította. Az OKW tényleges irányítója a hadműveleti osztály vezetője, Jodl tábornok lett. A „dicsőséges", arisztokratikus szellemű német katonai kaszt vezetői pedig meg sem moccantak erre a példátlan inzultusra. 1938 nyarán, néhány hónappal a „Fritsch-válság" után fordult elő az első és egyben utolsó eset, hogy a tábornoki kar jelentős része nyíltan kifejezte egyetnemértését Hitler külpolitikájával. A Csehszlovákiával szemben felállított követelések erőteljes felvetése — ami a kétfrontos háború veszélyét hordta magában — aggodalommal töltötte el a Wermacht több vezetőjét, akik tudták, hogy a hadsereg még nem készült fel a háborúra. Ezeket az aggodalmakat Beck fogalmazta meg egy 1938 júliusában megírt emlékiratában, amelyben ellenezte Csehszlovákia megtámadását — nem elvi kifogások alapján, hanem csupán 58 ND 1947—PS. NCA IV/585.
