Századok – 1960
Tanulmányok - Szamuely Tibor: A német fasiszta hadsereg katonai doktrinájának és vezetésének néhány kérdése a második világháború első szakaszában 150
170 SZAMUELY TÍBOR A hitleri német hadsereg sokban különbözött attól a Bismarck, Moltke, Roon és Schlieffen által megteremtett császári hadseregtől, amely a porosz arroganciától fűtve, junkeri szellemmel áthatva 1914 augusztusában „győzelmi menetben" indult Belgiumba. Különbözött közvetlen elődjétől, a Seeckt— Gröner-féle Reichswehrtől is. A gőg és az arrogancia megmaradt, megmaradtak az egészen Frigyes Vilmosig, a „Nagy választófejedelemig" visszamenő militarista porosz junker hagyományok, megmaradt a forradalom iránti vad gyűlölet, de az egészre rányomta erős bélyegét a náci szellem. Megmutatkozott ez nemcsak a katonák intenzív „nemzeti szocialista", „faji" nevelésében, nemcsak a szinte vallásos remegéssel tekintett „tiszti becsület" lezüllesztésében és a német tisztek közönséges hóhérmunkára való alkalmazásában, hanem különösen a hadsereggel egyenjogú, sőt privilegizált Waffen SS kiépítésében, de maguknak a fegyveres erőknek szervezésében is. A mindenkivel szemben végtelenül bizalmatlan Hitler már a III. Birodalom struktúrájának megteremtésénél ügyelt arra, hogy egyik „harcostársa" se jusson túlságosan nagy hatalomhoz. A rengeteg minisztérium, hivatal, főigazgatóság, bizottság stb. funkcióit nem határolták körül világosan, a hatáskörök gyakran keveredtek egymással. Ez a körülmény állandóan éles veszekedésekhez, harcokhoz, intrikákhoz vezetett, amelyek eldöntésére egyedül a „Führer" volt hivatva. Hasonló volt a fegyveres erők szervezése.51 A császári Németországtól eltérően hiányzott az egységes nagyvezérkar. Létezett ugyan a fegyveres erők főparancsnoksága, Oberkommando der Wehrmacht (OKW), amelynek azonban — bár Hitler személyes katonai irodájának szerepét töltötte be — 1941 végétől kezdve például már hivatalosan sem volt beleszólása a keleti front ügyeibe. A fegyveres erők vezetését gyakorlatilag három, egymástól teljesen különálló főparancsnokság végezte: a szárazföldi hadsereg főparancsnoksága — Oberkommando des Heeres (OKH), 1938—1941 között Brauchitsch tábornok vezetésével; а haditengerészet főparancsnoksága — Oberkommando der Marine (OKM) Raeder tengernagy vezetésével; és a légiflotta főparancsnoksága — Oberkommando der Luftwaffe (OKL) Göring vezetése alatt. Mindegyiknek saját önálló vezérkara is volt. Mindez széles teret nyitott a tábornokok közötti marakodásnak és megerősítette velük szemben Hitler uralkodó helyzetét. A második világháború történetével foglalkozó hatalmas irodalomban talán a legvitatottabb kérdés, amiről már egy kis könyvtárat írtak össze: Hitler és a tábornokok közötti viszony kérdése.5 2 A legtöbb nyugati szerző azt az egyszerű tételt igyekszik bebizonyítani, hogy a tábornokoknak semmi 61 Franz Halder tábornok, a német szárazföldi hadsereg vezérkarának főnöke 1938—1942 között, a következőket írja: „Minthogy Hitler bizalmatlan volt a hadsereg vezetői iránt, mindinkább szűkítette hatáskörüket . . . Ennek során számos külön szerv, hivatal vagy bizottság jött létre, amelyek valamennyien a Führer közvetlen utasításait követve, kereszteztek minden egységes katonai szervezést és ellentétes erőfeszítéseikkel a szervezési munkát kaotikus állapotba süllyesztették." (Franz Halder : Hitler as warlord. London. 1950. 10. 1.) A hitleri hadvezetésnek ezt a sajátos „felépítését" részletesen taglalja B. Müller-Hillebrand : Das Heer 1933—1945. Darmstadt. 1954. Band I. 4. fej. 52 Ld. pl. J. W. Wheeler-Bennett : The Nemesis of power. London. 1953; B. H. Liddell Hart : The other side of the hill. London. 1948; С. Wilmot : The struggle for Europe. London. 1952; W. Görlitz : Der deutsche Genoralstab. Frankfurt am Main. 1950; F. Halder-. Hitler as warlord ; F. Hossbach : Zwischen Wehrmacht und Hitler. Hannover. 1949; A. Dulles : Germany's Underground. New York. 1947 stb., valamint a német tábornokok — Guderian, Manstein, Rommel, Speidel, Kesselring, Westphal és mások — a háború után megjelent emlékiratait.
