Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 716

KRÓNIKA 719 kapitalizmusban a tőkcfelhalmozódás egybefonódik a technikai fejlődéssel és a munkaintenzitás növekedésével. A technikai fejlődés és a munkaintenzitás növekedése következtében viszont a felhalmozódó tőke munkaerőkereslete nagyságához képest egyre csökken, ennek következménye pedig, hogy a munkaerő kereslete kínálatához képest szintén egyre csökken. Ezért folyton növekszik a munkanélküliek ipari tartalékserege is. Ennek nyomása alatt viszont a dolgozó munkások munkabére egyre süllyed. Ebben áll a legrövidebben kifejtve és lenyegére visszavezetve, az abszolút elnyomorodás törvénye. Molnár Erik ezután leszögezte : az abszolút elnyomorodás nem tisztán gazdasági jelenség, hanem van politikai oldala is — és a marxizmus számára, a szocializmus győzelme szempontjából, az abszolút elnyomorodásnak éppen a politikai oldala a fontos. Ez abban áll, hogy végszükséget teremtve, a munkásosztályt a forradalom útjára kényszeríti. Az előadó a továbbiakban rámutatott : a kapitalista termelés ciklikus ingadozásai mellett az abszolút elnyomorodás döntő súllyal a válságperiódusokban realizálódik. Az abszolút elnyomorodás törvényét, mint a kapitalizmus legtöbb törvényét azonban Marx tendenciális jellegűnek tekintette, azaz olyan törvénynek, amely előbb-utóbb feltótlenül érvényesül, de vannak idők, amikor háttérbeszorul, mert „abszolút érvényesülését ellene ható körülmények feltartóztatják, meglassítják, meggyengítik." Marx ugyanis — módszertanilag helyesen — a kapitalizmus konkrét valóságának leegyszerűsített, absztrakt képéből indult ki, elvonatkoztatva többek között a kapitalisták és hasonlóképpen a munkások szervezett, tervszerű együttműködésétől. A kapitalizmus gazdasági törvényei tehát Marxnál olyan absztrakciókon alapulnak, amelyek mellett lehetséges, hogy egyes bonyolultabb jelenségeket szabályozó gazdasági törvények a konkrétebb valóságban nem érvényesülnek, mert az utóbbiból eredő törvények hatásaikat megtörik. Előadása további részében Molnár Erik a társadalmi gyakorlatban, ipari ciklusonként vizsgálta meg az abszolút elnyomorodás törvényének működését, éspedig különkülön Angliában és az Egyesült Államokban. A két ország elmúlt 100 éves fejlődésének elemzéséből végkövetkeztetésként azt a tanulságot vonta le, hogy a munkásosztály — az ipari ciklusok egész sorozatát tekintve — abszolút értelemben sem Angliában, sem az Egyesült Államokban nem nyomorodott el, ellenkezőleg, meghatározott történeti okoK következtében életszínvonala végeredményben itt is, ott is emelkedett. A tények ezt igazolják ós a marxizmus, amelynek nincs szüksége illúziókra, a tényekre támaszkodik. Más képet kapunk azonban — folytatta az előadó —, ha az egyes ipari ciklusok válságszakaszait tekintjük. A válság tömegmunkanélküliséget idéz elő, s a válságban — és az azt követő depresszióban — a munkanélküliek abszolút értelemben elnyomorodnak. A munkások abszolút elnyomorodása a teljes és a részleges munkanélküliség alakjában minden válságban újra és újra megismétlődött, éspedig úgy, hogy az abszolút elnyomorodás az első világháború után nagyobb méreteket öltött, mint korábban. A két világháború között azután az abszolút elnyomorodás meg is szülte azt a hatást, amelyet a marxizmus hozzáfűz. Az abszolút elnyomorodás két országban is —- Olaszországban az első világháborút követő válságban, Németországban az 1929—32. évi válságban —- a forradalom felé hajtotta a munkásosztályt és a kapitalizmust mindkét országban csak a fasizmus menthette meg, amely a polgári-demokratikus intézmények megszüntetésével és a tömegterror bevezetésével megelőzte a forradalmat. Molnár Erik ezután bírálta egyes burzsoá ideológusok állításait, akik abból a tényből, hogy a második világháború után nem volt olyan válság, amely a vezető országokban a kapitalizmust megrendítette volna, messzemenő következtetéseket vonnak le a tőkés rend életképességét illetően. Rámutatott arra, hogy az állami intervencionizmus Keynes által kidolgozott elmélete és gyakorlata maga is a kapitalizmus általános politikai válságának a terméke. A Szovjetunió és a többi szocialista ország léte és válságmentes gyors haladása mellett ugyanis — hangoztatta —- a kapitalizmus nem tud elviselni még egy olyan mély válságot, amilyen az 1929. évi volt, nem tudja még egyszer elviselni a tömegmunkanélküliség évtizedeit, anélkül, hogy az összeomlás ne fenyegesse. A kapitalista monopóliumok szervezett és koncentrált hatalma, a monopolkapitalista állam ezért arra kényszerül törekedni, hogy egy újabb válság kitörését megelőzze és a munkanélküliség minimális szinten tartásával a dolgozók többé-kevésbé teljes foglalkoztatottságát biztosítsa. Ez az út azonban járhatatlan, mert a teljes foglalkoztatottság a munkabérek emelkedését vonja maga után és ezzel veszélyezteti a profitot, a kapitalista termelés célját és fejlődésének alapját. A továbbiakban Molnár Erik két olyan alapvető törvényre mutatott rá, mely