Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - Heidegger; Herrmann: Die deutsche Sozialdemokratie und der nationale Staat 1870–1920 (Ism. Jemnitz János) 653

653 TÖRTÉNETI IlíODALOM HERMANN HEIDEGGER: DIE DEUTSCHE SOZIALDEMOKRATIE UND DER NATIONALE STAAT 1370—1920-UNTER BESONDE (IE R BERÜCKSICHTIGUNG DER KRIEGS- UND REVOLUTIONSJAHRE (Güttingen, Berlin, Frankfurt, Musterschiuidt Verlag. 1956. 401 1.) A NÉMET SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS A NEMZETI ÁLLAM 1870—1920. KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A HÁBORÚS ÉS FORRADALMI ÉVEKRE^ Nem hisszük, hogy nagyon messze rugaszkodnánk a valóság talajától, lia annak a véleménytimmeli adunk e helyütt kifejezést, Jiogy a szerző által feldolgozott téma jelentőségét aligiia lehet túioeesülni. 1870—-1920 között a német szociáldemokrácia állásfoglalása nugaatározó jelleggel bírt nemcsak a nemzetközi munkásmozgalom, hanem Európa népeinek sorsára is. 1914 előtt a német párt a H. Internacionálé mindenki által elismerten legnagyobb befolyású szervezete volt. 1914—18 között nem kis részben e párt vezetői volta t-e felelősek a felülkerekedő szociálsovinizmusért, a II. Internacionálé csődjéért, azért, hogy a népeket az imperialista háborús kormányoknak szolgáltatták ki. 1917—-18 után a német szociáldemokrácia vezető szerepet játszott a „rend" konszolidálásában, a forradalmi hullám megtörésében. Már az elmondottak alapján is érthető, hogy nagy érdeklődéssel vettük kézbe a nemrégiben kiadott nyugat-német feldolgozást. Várakozásunkat még fokozta az is, hogy a kötet szerzője — a német szociáldemokrata mozgalom régi résztvevője —- ezúttal azért fogott tollat, hogy a legutóbbi tapasztalatokat figyelembevéve elemezze a szociáldemokrata párt történetének egyik legbonyolultabb és legfontosabb kérdését, a szociáldemokrácia és a nemzeti állam viszonyát, kapcsolatait. A szerző nemcsak e felfokozott igényeket nem elégíti ki, de sok esetben tévútra vezeti az olvasót. Hiányérzetet kelt, mert alapkérdéseket hagy megválastolatlanul, új ismereteket csak részletkérdésekben ad, a tömegek mozgását alig követi, a párt, a szakszervezetek belső problémáit, a munkásmozgalom és a nemzeti törekvések összefüggéseit nem elemzi. Másrészt a könyv alkalmas arra, hogy a történelmi tényeket kevéssé ismerő olvasóban olyan képet alakítson ki, amely fedi ugyan a szerző mai felfogását, de annál kevésbé felel meg a munkásmozgalom igaz történetének. Igaz, H. Heidegger történeti tényekre támaszkodva írta meg művét, de a történeti tényeknek csak kisebbik részét használta fel. Voltaképpen a munkában nem az egész szociáldemokrácia, hanem csak a mozgalom jobbszárnyának történetét kapjuk. A szerző nem jelöli meg, hogy csonka történetet ad, sőt a jobbszárny szerepéről, tevékenységéről úgy ír, mintha az az egész párt, jiz egész munkásosztály alapvető tömegeinek felfogását, történeti mozgását tükrözné. H. Heidegger nem „objektivista" történész. Történeti szereplőiről írva ő maga is értékel, ítél, vádol, magyaráz és védelmez, elmarasztal vagy méltat, de mindenekfelett modernizál. Ez utóbbi törekvése különösen a jobboldal megelevenítésénél tűnik fel (e jelenségre még a későbbiekben, adott esetekben visszatérünk, megkísérelve e modernizálási tendencia okát is megválaszolni). H. Heidegger a marxizmust megtagadva, a német szociáldemokrata mozgalomból kezdetben a baloldalt, de tulajdonképpen a centrumot is kizárva, összeválogatott tényekből olyan atmoszférát teremt, hogy önkéntelenül az ötlik eszünkbe, ha ferde szögből erős fénnyel világítanak meg egy tárgyat, akkor annak elkülönült, eltorzult árnyéka jelenik meg. Ε munkában nem annyira a közölt tényanyagot, mint inkább a reflektorfényt és az árnyékot tartjuk figyelemre méltónak. A szerző feldolgozásában igen nagymértékben támaszkodott a szociáldemokrata sajtóirodalomra, különösen a Vorwärts sajtóanyagára. A történelmi ugrópontoknál megállapításait jegyzőkönyvek vagy az odavágó memoárirodalom adataira építette. Érdekesek és tanulságosak a könyv azon lapjai, melyeken Heidegger a német szociáldemokrata vezetők későbbi, visszaemlékezésszerű megállapításait, értékelő összefoglalóit ismerteti. Azonban már itt, a könyv forrásanyagának szemügyrevételekor meg kell jegyeznünk, hogy nagyfokú egyenetlenséget, aránytalanságot és fontos forrásanyagok teljes figyelmenkívül hagyását kell tapasztalnunk. A szerző a háború előtti szociáldemokrácia történetének megírásánál nem használta fel sem a párt kongresszusainak jegyzőkönyveit, sem a pártsajtót. A könyvből teljesen kirekeszti a szociáldemokrata párt balszárnyának szereplését, és mint a mellékelt tíz oldalnyi bibliográfiából kitűnik, csak R. Luxemburg „Junius brosurá"-ját, F. Mehringnek a német szociáldemokráciáról írt művét, és K. Liebknecht „Osztályharc a háború ellen" c. írását tanulmányozta át. Már önmagában a források ily egyoldalú felhasználásának is el kell torzítania azt a képet, amelyet a szerző