Századok – 1959
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Vita - Bónis György: Válasz Váczy Péter „Néhány kérdésé”-re 498
VÁLASZ VÁCZY PÉTER ..NÉHÁNY KÉRDÉSÉRE' 523 V Ezzel szemben ilyen tételt könyvemben csak valamilyen átvilágítás segítségével lehet találni. Elmondom az uralkodó osztálynak a széntistváni törvényekből kielemezhető kettős illetve hármas tagozódását. Világosan megírom, hogy a vulgares lesüllyedtek ugyan, de a törvény védte szabadságukat. „Ezek voltak a »szabadok«, akiknek különösen kellett vigyázniuk rá, hogy »szabadságukat« lopással, vagy szolganővel érintkezve be ne mocskolják. Ezek a »szegények«, a kunyhók lakói nem állhattak túlságosan távol a termelőeszközökkel rendelkező szolgáktól" (B. 75. 1.). Alább részletesen is elmondom a liberi lesüllyedésének folyamatát, az elszegényedőknek védelem-keresését, majd a nagyurak-alkalmazta erőszakot: „S ugyanakkor a hatalmasok versengve szerezték meg a munkaerőt jelentő »szabadokat«, elsősorban birtokaik környékén. Nyilván besorozták őket szolganépük közé s ezzel megszüntették »szabadságukat«. Ezt a folyamatot próbálta megakadályozni István király törvénye ..." (B. 77. 1.), de csak a jövőre vonatkozóan. Egy oldalon ismertetem a „szabadokra" utaló későbbi törvényeket, „szabadságuk" törvényes védelmét, majd a lesüllyedt szabadoknak uruk méltóságához igazodó különbségét. Megemlékezem a „szentkirályszabadja" magasabb rangjáról, de arról is, hogy ő is felolvad a „szolgáló népek" tömegében (B. 78—79. 1.). Mindez az elfogulatlan olvasónak annyit mond, hogy a lesüllyedő liber, a hármas tagozódás szerint vulgaris továbbra is „szabad", semmiképpen sem azonosítom a servus-szal. Érthetetlen előttem, hogyan ítélheti el Váczy az erőszakos szolgaságra vetés leírását énnálam (V. 336. 1. ι lent), holott más szavakkal ugyanezt mondja el maga is (V. 336. 1. fent). Hasonló módszerrel igyekszik elmarasztalni engem a más szolgájának felszabadítását tiltó törvénycikkek (István I. 21., II. 5.) kapcsán is. „István király csak a más tulajdonát védi ezzel, de nem »a szolgamunka kizsákmányolásához fűződő gazdasági érdeket«, ahogyan azt Bónis gondolja." Lám, az I. 18. cikk a saját szolga felszabadítását pártolja. Én állítólag talányt adok fel az olvasónak : veszni hagyja az állam a saját rabszolga gazdasági értékét, » csak a másét védi? „Pedig a kérdés igen egyszerű: a király nem tűri más tulajdonának megrövidítését, de szívesen pártolja azt, aki önszántából ad szabadságot rabszolgájának. Egy új földesúri rendszer kialakulása vált így lehetővé" (V. 337. 1.). A kérdés valóban egyszerű. „Természetesen a XI. század gazdálkodásában az első szempont a kizsákmányolt szolga gazdasági , értéke" — kezdem a bekezdést, elmondva azután, hogy a király védi a maga javait, szolgáit (I. 7.) és bünteti a más szolgájának önkényes felszabadítását is. Marxista szemlélettel az uralkodó osztálynak a kizsákmányolás fenntartásához fűződő gazdasági érdekét védi az állam. Ezzel nem ért egyet Váczy, s ezért nem vesz tudomást arról, hogy magam is ellentétbe állítottam az idegen és a saját szolga felszabadítását, az utóbbi kurzívval szedve! (B. 72.1.) Érthető, hogy a szolgának a termelésben való érdekeltté tételét, magasabb síkon való kizsákmányolását az állam nem akadályozza meg. Sajátságos, hogy Váczy 1958-ban messzebb kerül a marxista jobbágy-fogalomtól, mint 1939-ben volt, amikor a liberi lesüllyedéséről vagy erőszakos lesüllyesztéséről ezt írta: „A földesúrnak ugyanis érdeke fűződött ahhoz, hogy minél több munkáskéz vegye a fölös számban fekvő földeket munkába." 71 Tovább haladva a „felszabadítás" és a jobbággyá válás összefüggését támadja. A libertinus — írtam én — „kedvezőbb feltételek mellett folytatja 71 Művt. I. 178. 1.
