Századok – 1959
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Közlemények - Iványi Emma: A szóhagyomány mint a legújabbkori amerikai történetírás egyik forrása 494
A SZÓHAGYOMÁNY MINT A LEGŰJABBKORI AMERIKAI TÖRTÉNETÍRÁS EGYIK FORRÁSA A legújabbkori, XIX—XX. századi történetírás terén világszerte új műfaj van kialakulóban, a szóhagyományTa támaszkodó történetírás. Alkalmazására elsősorban akkor kerül sor, ha az írásos forrásanyag hiányos vagy elpusztult. Általában mindenütt az a tapasztalat, hogy az írott forrásanyag a legújabb kor történetének feldolgozásához nem elegendő, hanem sok vonatkozásban kiegészítésre szorul. A jelenkori gyors ügyintézés keretében sokkal nagyobb szerepük van a személyesen vagy távbeszélőn történő megbeszéléseknek, mint az iratváltásnak s így gyakori eset, hogy fontos dolgokról sem marad írásos feljegyzés, s ha marad is, legtöbbször hézagos ; a bizalmas ügyeknek írásban való rögzítésétől pedig nagy mértékben tartózkodnak. A történészek a világ minden országában egyetértenek abban, hogy össze kell gyűjteni azoknak a kortársaknak emlékeit, akik történeti jelentőségű események szereplői vagy tanúi voltak, mivel ilyen módon a történeti források száma szaporodik. A gyűjtés, valamint a gyűjtött anyag felhasználásának, feldolgozásának módszerét illetően még erősen eltérnek a vélemények, de magának az idejekorán történő gyűjtőmunkának szükségességét mindenki belátja. Az alábbiakban az USA történészeinek és levéltárosainak erre vonatkozó gyakorlatát szeretnénk röviden ismertetni. Angol nyelvterületen a szóhagyományra támaszkodó történetírást „oral history"-nak nevezik. Az Amerikai Levéltáros Egyesület folyóirata (The American Archivist) 1955-ben és 1957-ben több tanulmány keretében foglalkozik ezzel a kérdéssel.1 A tanulmányok szerzői a részletkérdésekben különböző felfogásokat képviselnek, egyben azonban valamennyien egyetértenek, abban, hogy az új műfaj a történettudomány számára hasznos és nagy fejlődési lehetőségeket rejt magában. A modern technika minden vívmányával felszerelt, különleges kiképzésű történészek interjúsorozatokat készítenek olyan személyekkel, akik egy-egy kutatandó kérdés megvilágítására lényeges ós megbízható adatokat tudnak szolgáltatni. Ezeket a magnetofonszalagra vett interjúkat gépírással átírják, hitelesítik s a végleges szöveget valamelyik levéltárban helyezik el. A forrásfeltárás új módszerével legelőször a Columbia-egyetem kísérletezett, azután a Ford-művek levéltára (Dearborn, Michigan állam), továbbá Wisconsin állam történelmi társulata. Ezen a három helyen érte el legnagyobb fejlettségét. Mindhárom helyen készítettek már hosszabb-rövidebb szabályzatokat is arra vonatkozólag, hogyan kell eljárniuk az új forrás alkotóinak az interjúra való előkészülettől kezdve a kész forrásnak levéltárban való elhelyezéséig, de ezek a szabályzatok inkább csak javaslatokat tartalmaznak, általánosan kötelező érvényük nincs. Maga a gondolat, a műfaj nem új, hiszen Herodotostól kezdve napjainkig minden történész kereste az alkalmat olyan emberekkel való beszélgetésre, akik hasznos értesülésekkel szolgálhattak. Az újságírás pedig az 1860-as évektől kezdve rendszeresen alkalmazza az interjút. Mégis az új műfaj alapvetően különbözik a régitől egyrészt azért, m3rt az elérhető legteljesebb szakszerűségre és m3gbízhatÓ3ágra törekszik, másrészt msrt a modorn technika vívmányait széleskörűen alkalmazza. A tanulmányok szerzői kivétel nélkül alapos képzettséget és felkészültséget kívánnak meg attól a történésztől, akit nehéz volna egyszerűen C3ak interjúkészítőnek nevezni, hiszen lényegesen több annál: új történeti forrás alkotója. M3gfelolő képzettség nélkül az újsáaírói interjú som l->het t-ikeres. A történeti interjú készítőjének alaposan mog kell ismernie azt az időszakot, amellyel foglalkozik, a területet, ahol dolgozni fog, az embereket, akikkel beszélgetni kíván. A St. Paul-ban (Minnesota) székelő erdészettörténeti 10 tten D. Bombard: A New Measure of Things Past. (Tti9 Amrican Archivist, 1955, 123—132.1.) — Vaujhn Davis Hornet: Oral History Can Be Worthwhile. (Uo., 1955, 211—253. 1.) — Belen M: Gann White: Thoajhts on Oral History. (Uo., 1957, 13—30. 1.).
