Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Tanulmányok - Horváth István Károly lásd K. Obermayer Erzsébet - Katus László: A Tisza-kormány politikája és az 1883. évi horvátországi népmozgalmak. II. rész 303

A TISZA-KORMÁNY HORVÁT POLITIKÁJA 311· A király is elismerte a horvát helyzet rendkívül feszült voltát, amely előbbutóbb beavatkozást tesz szükségessé. Erre a beavatkozásra azonban a címerügyet nem tartja alkalmasnak, mivel a kétnyelvű címerek alkalmazása véleménye szerint nem egészen törvényes. Tisza sajnálkozását fejezte ki, amiért nem sikerült meggyőzni az uralkodót a magyar álláspont törvényességéről. De lényegében nem is ez a döntő, hanem az, bogy politikai kérdésekben nem lehet az utca nyomásának, a tömegek befolyásának engedni — mégha valami törvénysértés ellen tiltakoznak is. Ha a horvátok ilyen tömegtüntetésekkel sikert érnének el, akkor ez igen rossz hatást tenne a Monarchia többi tartományaiban is, különösen Magyarországon, hasonló fellépésre csábítva a csőcseléket. A király azonban ezzel sem értett egyet : még egy utcai tüntetés sem lehet ok arra, hogy egy törvénytelen intézkedést továbbra is érvényben hagyjanak. Kálnoky külügyminiszter véleménye szerint fontos, hogy szomszédaink bizalommal legyenek a Monarchia hatalmi állása iránt. Mivel vannak bizonyos szimptomái a külföldön belső viszonyaink stabilitása iránt mutatkozó bizalomhiánynak, lia most Horvátországban rendkívüli állapotok következnének be, az azt a kedvezőtlen benyomást kelthetné, hogy a Monarchia veszedelmes belső nehézségekkel küzd. Λ horvát krízis tehát „végtelenül rossz hatással lenne külügyi viszonyainkra", különösen szomszédainkhoz való viszonyunk tekintetében. A külügy- és a hadügyminiszter egyaránt azon a véleményen voltak, hogy az egész ügy nem oly jelentős, hogy ily súlyos következményieket érdemes lenne vállalni miatta. Ok is és Kállay is a békés elintézés mellett foglaltak állást. Tisza azonban arra hivatkozott, hogy az engedékenység sokkal súlyosabb következményekkel járna, mert a zágrábi példa nyomán máshol is zavargások törhetnek ki, elsősorban Budapesten, s ez még inkább megrendítené a birodalom hatalmi állását. Mivel véleménykülönbség van közte és az uralkodó között, felajánlja lemondását. A király is ezt tartaná korrekt eljárásnak, de ez az adott helyzetben lehetetlen. Hajlandó tehát elfogadni a kormány javaslatát, de a következményekért nem vállalja a felelősséget. Ezek után a katonai erő alkalmazásának és költségeinek problémái kerültek napirendre. Itt ismét nehézségek merültek fel, mert a horvátországi hangulat miatt komolyabb katonai erő látszott szükségesnek (a határőrök még nagyrészt fegyverben voltak), s a boszniai megszálló csapatok létszámát is növelni kellett. A katonai és pénzügyi problémákat megfontolva a király ismét felhívta Tiszát, hogy álljon el álláspontjától. Pejacevic véleménye szerint a magyar javaslat csak félrendszabály, amely semmi egyebet nem fog eredményezni, mint az únió és a magyar szimpátia teljes eltűnését Horvátországban. Csak határozott fellépéssel lehet eredményt elérni : mivel a jelen helyzetben alkotmányos kormányzás úgysem lehetséges — tekintve a nemzeti párt állásfoglalását —, a bán lemond, a tartománygyűlést feloszlatják, királyi biztost neveznek ki, aki elintézné a címerügyet és végrehajtaná a közigazgatási reformot. Ezzel a radikális és nyílt fellépéssel elejét lehetne venni minden zavarosban való halászásnak és pártspekulációnak, meg lehetne menteni a magyar—horvát viszonyt, s nem is kívánna nagyobb katonai erőt, mivel a komolyabb elemek egyetértenének vele. Pejacevic tehát a horvát nagybirtokosok ós nagyburzsoázia nevében már ekkor felajánlotta a kompromisszumot, s a fenyegető tömegmozgalmak erélyes elfojtása fejében hajlandó volt támogatni a kormányt. Tisza ezt a megoldást