Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Tanulmányok - Pamlényi Ervin: A Magyar Tanácsköztársaság kultúrpolitikájáró 109

112 PAMLÉNYI ERVIN és modern dráma legértékesebb alkotásait élvezhette a színpadon. Ez a Tanácsköztársaság kulturális munkájának, e politikának egyik oldala. A másik — a humanizmus szempontjából talán lényegesebb — az volt, hogy a kizsákmányoló rend felszámolásával valóságban felszabadította az egyes embert s ezzel tette lehetővé számára e felhalmozott kulturértékek hasznosítását, felhasználását ; az új társadalmi rendszer több művelődési lehetőséget, több szabadidőt s tartalmilag az előzőnél sokkal magasabb szintű kultúrát adott egyszerre. Ennek a humanitásnak a szellemében jártak el akkor is, amikor nemcsak kibővítették a játékiskolák hálózatát, hanem bőkezűen ellátták játékkal az óvodákat s megszervezték a mesedélutánokat. „Nálunk sok nagy tehetség lappang a szegény nép gyermekei között, akiket örökre betemet a meg nem ösmerós, a tanulás és felösmerés hiánya" — állapította meg éppen a diktatúra első napjaiban adott nyilatkozatában Bartók Béla. Az új iskolarendszer bevezetése nemcsak lehetővé, de kötelezővé tette a munkásság és parasztság minden fia számára az iskolázást, s így utat nyitott a tehetségeseknek képességeik kifejtésére. Ezért, e humánus célkitűzések szellemében áldozott olyan sokat a Tanácsköztársaság az egyetemi hallgatókra ; 5 nagy menzát állítottak fel, több mint háromezer hallgató számára, ruhát, állandó ösztöndíjat és más anyagi segítséget nyújtottak részükre. A tanulási lehetőségen kívül is minden egyetemi hallgató számára megteremtették azokat a körülményeket, melyek között élni is tudott a tanulás lehetőségével. Ez a humanizmus azonban mentes volt minden polgári érzelgősségtől. Nem volt ez humanizmus — ilyen értelemben — sem a kulturális reakció intézményeinek lerombolása során, sem a nagytőkés könyvkiadókkal, az esztergomi prímással, sem gróf Batthyány Ivánnal szemben, aki Breughel híres vásznát, a „Keresztelő Szent János prédikációját" nagycsákányi kastélyába befalaztatta az államosítók elől. „Odaadták a drága holmit, mert érte mentek a jó matrózok, odaadták szépszerével, vagy könnyesen, ami a mienk" — írta erről a Vörös Újság. Ez az akkori viszonyok között szükségszerű eljárás tényleg nem volt humanizmus, a szó polgári értelmében, de minden bizonnyal humanizmus volt, szocialista humanizmus, azokkal a tanoncokkal szemben, akik csoportosan tekintették meg az államosított műkincsek kiállítását és akiknek, meghallgatva a tárlatvezető előadását, egyetlen kívánságuk csak az volt — ahogyan az egyik újság beszámolója írta —, hogy ők jövő vasárnap is eljöhessenek a tárlat megtekintésére. Bátran el lehet mondani, hogy e szocialista kultúrpolitika, perspektívájában, ha az idő és a körülmények kedvezően alakulnak, ebben a vonatkozásban, a legszélesebb rétegek humanitásának fejlesztésében túlnőhetett volna az osztálytársadalmak kultúrális fejlődésének olyan ragyogó csúcspontjain is, amilyenek az előző évszázadokban a reneszánsz vagy felvilágosodás voltak. Történelmi jelentősége és kihatása volt annak, amit a Tanácsköztársaság a marxizmus-leninizmus magyarországi elterjesztése terén tett. Ismeretes az első világháború előtti szociáldemokrata párt elméleti munkájának gyengesége. A szóles néptömegek a Népszavából tanulták a marxizmust, ottani, sokszor felhígított, 'megreformált, opportunista elméletekkel megtűzdelt formájában. Most, 1919-ben, a marxizmus-leninizmus a maga forradalmasító hatásával egyszerre széles tömegekhez jutott el, milliók tudatát alakította. Agitátorok és néptanítók, munkások és tanácsi emberek, ifjúmunkások és •diákok tízezrei ismerkedtek meg ekkor az iskola padjaiban, előadásokon,