Századok – 1958
Történeti irodalom - Breyer Richard: Das Deutsche Reich und Polen 1932–1937. Außenpolitik und Volksgruppenfragen (Ism. Szokolay Katalin) 869
•870 TÖRTÉNETI IRODALOM A szerző munkáját négy részre osztja. Az első, összefoglaló részben az 1932 —33-at· megelőző időszakban próbálja feltárni a német—lengyel konfliktus okait. A következőben ismerteti a német—lengyel viszonyban 1932 novembere és 1934 januárja között beállt változást. A harmadik rész az 1934-ben kötött megnemtámadási szerződés külpolitikai összefüggéseivel foglalkozik. Végül az utolsó fejezet a német-lengyel nemzetiségi egyezmény körülményeit mutatja be és ennek jelentőségét elemzi : ezzel zárul le Breyer munkája. A munka igen nagy tudományos apparátussal készült. A bibliográfiában a korabeli német és lengyel sajtó és irodalom, valamint a nemzetközi forráskiadványok mellett nagy szerepet kaptak a Nyugat-Európában a második világháború után megjelent emlékiratok, forráskiadványok és tanulmányok is. Értékét azonban erősen csökkenti a legújabb szovjet és lengyel marxista irodalom szinte teljes hiánya. Többek között például az 1953-ban Lengyelországban megtartott Sziléziai történeti konferencia anyaga (Konferencia Slaska Instytutu Historii Polskiej Akademii Nauk. Wroclaw 28. VI. —1. VII. 1953. Tom I—II. Wroclaw 1954) számos új és érdekes adattal bővíthette volna a szerző ismereteit. Több kritikával kellett volna felhasználnia a lengyel szanációs politikusok háború után megjelent emlékiratait. Az ezekben a munkákban foglaltak ugyanis nem mindenben tükrözik vissza hűen a történelmi valóságot. Az alábbiakban természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy a munkát teljes részletességében ismertessük és bíráljuk. Távol a forrásoktól számos adatot nem tudunk ellenőrizni. Ez elsősorban a lengyel történettudomány feladata, amire vonatkozóan történt is már kísérlet. (Lásd Fr. Ryszka ismertetését a „Kwartalnik Historyczny" 1956. 6. számában, 146 — 57.1.), Csupán néhány kérdést szeretnénk kiragadni Breyer könyvéből. Breyer a Németország és Lengyelország között az első világháborút követő feszült viszony okait a versaillesi békeszerződésben keresi. ,,A nemzetek önrendelkezési joga és a nemzeti államok elve, melynek alapján Keletet Versaillesban újjászervezték — írja könyve 16. oldalán — nem volt alkalmas a béke megteremtésére." Egy másik helyen a német-lengyel konfliktust „Versailles elleni harc"-kónt jellemzi (16. 1.). A szerző ezzel lényegében az első világháború után Kelet-Európában megalakult nemzeti államok létrejöttének jogosságát teszi kérdésessé. Az új háború forrását a Versaillesban Németország rovására megállapított államhatárokban, Lengyelország- esetében Poznan vidékének, a Tengermellék egy részének, észak-kelet Sziléziának Lengyelországhoz csatolásában keresi. Ez azonban súlyos tévedés. A kelet-európai államok, elsősorban Lengyelország függetlensége korántsem a versaillesi béketárgyalások eredménye. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a szovjet kormány a nemzetek önrendelkezési joga következetes érvényesítésével nyitotta meg a lengyel nép előtt a szabad fejlődés útját. Az antant hatalmak már kész, megmásíthatatlan tényekkel találták magukat szemben. Szerepük „Kelet újjászervezésében" abban állt, hogy minden eszközzel segítették ezekben az országokban a reakciós erők felülkerekedését, velük szövetséges államalakulatok létrejöttét. A lengyel határok megállapításánál az vezette a versaillesi szerződő feleket, hogy ütköző/ államot hozzanak létre az akkor forradalmi Németország és Szovjetoroszország között. Az új, a nyugati nagyhatalmakkal szövetséges Lengyelországnak többrétű feladatot kellett betöltenie ; részben ugródeszkául kellett, hogy szolgáljon Szovjetoroszország ellen, ugyanakkor, távolabbi célként, Lengyelország segítségével akarták ellensúlyozni — elsősorban Franciaország — a német nagyhatalmi törekvések újjáéledését. Lengyelországnak a cári Oroszország helyét kellett betöltenie az európai egyensúly-politikában. Ez a Lengyelországnak szánt szerep kétségtelenül magában hordozta az imperialista konfliktus forrását. Különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a német imperializmusnak — a versaillesi szerződés minden szigora ellenére — sikerült átmentenie fő erősségeit, a monopoliumokat a válságos helyzeten és a háború után rövidesen újjáéledt német imperializmus éppen Kelet-Európa rovására igyekezett visszaszerezni nagyhatalmi szerepét. A versaillesi határok revíziójának hangoztatása mögé rejtőző német nagyhatalmi törekvések újjászületése súlyos veszélyt jelentett Lengyelország számár-». A szerző teljesen figyelmen kívül hagyja a „Drang nach Osten" problémáját. Pedig anémot imparialisták kelet felé irányuló revizionista törekvései nem Stresemannal és Trewiranusszal kezdődtek, hanem már jóval előbb, a 20-as évek legelején jelentkeztek. Nem érthetünk egyet a szerzőnek azzal az álláspontjával sem, mintha Versaillesban a nyugati hatalmak a lengyel érdekeket előbbrevalónak tekintették volna a német érdekeknél. Kétségtelen, hogy érdekükben állott a német imperializmus meggyengítése — ennek mértéke körül különben éles ellentétek merültek fel elsősorban az angol és francia nézetek között—, de céljuk semmicsetre sem az volt, hogy Lengyelországot túlzottan