Századok – 1958

Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1849-ig (Ism. Benczédi László) 844

' TÖRTÉNETI IRODALOM 847 történeti összefoglalásunkat Szerb Antal óta. A könyv legfőbb jelentőségét módszerének történetiségében és szemléletének következetes, szocialista demokratizmusában kell látnunk. A kötet szerzői — Bán Imre, Oerézdi Rábán, Klaniczay Tibor, Pándi Pál, Szaudrr József, Tóth Dezső, Vargha Balázs — és szerkesztői — Bóka Látzló és Pándi Pál —- e téren úttörő jelentőségű munkát végeztek. Mint a kötet elé írt előszavukban maguk utalnak rá : vállalkozásuk lényegében ,,az első kísérlet arra, hogy irodalmunk történetét következetesen a dolgozó nép szemszögéből, a marxizmus—leninizmus módszerével nézze és ábrázolja". Szintézisük egészében és részleteiben az új magyar irodalomtörténetírás örvendetes fejlődésének és izmosodásának a jele. A magunk részéről természetesen nem vállalkozunk arra, hogy az új magyar irodalomtörténetről részletes elemzést, vagy akár ismertetést adjunk. A könyvről már amúgvis számos cikk és hozzászólás jelent meg a napisajtóban és a különböző folyóiratokban, s tanulságait a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat irodalmi szakosztálya nemrégiben nyilvános ülésen is megvitatta. A nyomtatásban megjelent reflexiók közül elsősorban Makay Gusztávéra utalunk (a Kortárs 1958 júniusi számában), mint amelyik a kötet eddigi legalaposabb ós legátfogóbb elemzését adja. Feltehető, hogy a könyv körüli vita a továbbiakban még szélesedni fog. Mi itt csupán néhány megjegyzésre szorítkozunk, amelyek alkalmasak léhetnek a kötet jelentőségének felismerésére csakúgy, mint egy-két általunk problematikusnak érzett rész megvilágítására. Vizsgálódásunkat az a meggyőződés irányítja, hogy ,,A magyar irodalom története 1849-ig" című kötet megjelenése az irodalmárokon kívül a történészek számára is természetes alkalom a számvetésre, hiszen éppen az összefoglalás marxista módszeréből következik, hogy az új magyar történelemszemlélet, illetve történetírás eredményei és hiányosságai is tükröződnek benne. Az új magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb vívmányának tartjuk, hogy elsőízben biztosít méltó helyet irodalomtörténeti összefoglalásaink irodalmában a népi eredetű, illetve szemléletű költészetnek. Ebben is, mint a kötet sok más vonatkozásában, az elmúlt tíz év tervszerű kutatásainak és szemléleti tisztázódásának az eredményét kell látnunk. Nem arról van itt szó, hogy régebbi irodalomtörténetírásunk nem látta meg, vagy akár nem értékelte irodalmunknak ezt az ágát. Kriza Jánostól kezdve Thaly Kálmánon keresztül számos név mutat ja, hányan estek már korábban is a kéziratos népi költészet szépségének a bűvöletébe. Mégis azt kell mondanunk, hogy költészetünk e gyöngyszemei a múltban csak félig-meddig nyerték el irodalmi polgárjogukat. A régi irodalomszemlélet többnyire csak az egyéni élethez kapcsolódó személyes líra értékeit tekintette teljes érvényűnek bennük ; közösségi-társadalmi mondanivalójukat már meglehetősen szűken értelmezte. De baj volt a kéziratos népi költészet keletkezésének a magyarázatával is. Magvar irodalomtörténetében például Szerb Antal ,,a nyár nem álmodik" felkiáltással igyekszik bizonyítani a parasztság alkalmatlanságát bármiféle művészi teljesítményre, s átvéve a német szellemtörténészek „gesunkenes Kulturgut"-teóriáját, a költészet szociális útját a főúri társadalomból a paraszti világba alászálló ruha- és hajviseletdivathoz hasonlítja. Polgári irodalomtörténetírásunk e rossz hagyományával az új magyar irodalomtörténet szerzői mindkét vonatkozásban szakítottak. Igaz, a kötet előszavában maguk is elismerik : „a népköltészet és a műköltészet viszonyát, a kettő állandó történeti kölcsönhatását mind ez ideig" nekik sem sikerült megfelelően tisztázniok. Viszont e költészet tartalmi sokoldalúsága, többek között társadalmi-osztályharcos mondanivalója is, teljes gazdagságában bontakozik ki tollúk nyomán. A XVII. század irodalmáról szóló fejezetben Bán Imre hangsúlyozza, hogy ebben a korban éppen „ez a poézis hallatja magyar líránk legszebb hangjait". így nyerik el végre méltó helyüket irodalomtörténetünkben XVil. századi kéziratos líránknak azok a remekbe szabott darabjai, amelyek bármilyen egvkorú szövegnél hívebben közvetítik a kor hangulatát, s történetírásunknak is elsőrendű fontosságú forrásait képezik. A „Thököly haditanácsa" című kuruc verssel kapcsolatban például joggal elmondhatjuk, hogy nincs még egy korabeli szövegemlékünk, amelv XVI — XVII. századi történelmünk egyik központi kérdését, ti. hazánk két ellenség közötti őrlődését, illetve az egykorúak ebből származó morális vívódását olyan érzékletesen, a lényeget kifejezően tolmácsolná, mint ez a költemény. Ugyanez a helyzet a Rákóczi-korabeli „Két szegénylegénynek egymással való beszélgetése" és „A szegénylegények éneke" című versekkel is : a kuruc szabadságharcot belülről feszítő osztályellentétek nyertek minden más történelmi forrásnál plasztikusabb kifejezést bennük. Egyetértünk Bán Imre megállapításával : „Mind eszmei, mind formai szempontból a szegénylegényversekben emelkedik legmagasabbra ez a kéziratos líra." Külön kívánunk szólni az európai és a magyar irodalom kölcsönhatásának a bemutatásáról. Az új magyar irodalomtörténet e téren megnyugtatóan bizonyítja : egészében