Századok – 1958

Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1849-ig (Ism. Benczédi László) 844

' TÖRTÉNETI IRODALOM 845 az irodalomtörténeti munkának a történészek számára már kevésbé áttekinthető területét képezi. Éppen ezekért az erényekért tanulta meg közvéleményünk szeretni és becsülni a 30-as években megjelent reprezentatív világ- és magyar irodalomtörténeti áttekintéseinket. Érthető, hogy a pozitivista irodalomtörténeti munkák lexikális alapossága, de egyben szcmponttalansága és gondolatszegénysége után Babits Mihály és Szerb Antal összefoglalásai a szellem felszabadító erejével hatottak a kortársakra. Elhivatottságuk az irodalom bemutatására joggal tűnt vitathatatlannak a szemükben, hiszen mindketten írók is voltak, nemcsak irodalmárok : „bennfentesek" a szó legjobb értelmében, akik értettek ahhoz, hogy az ábrázolt íróknak és költőknek valóban mintegy a „társszerzőivé" váljanak. Innét származik írói portréik ember közelsége, ábrázolásmódjuk biztos és fölényes eleganciája, amely műveiket mind a mai napig olyan vonzó olvasmánnyá teszi. De innét ered — főként Babits esetében — gondolatvezetésük játszi könnyedsége is, ami — valljuk meg — nemegyszer irodalomlátásuk végletes szubjektivizmusát is tükrözte. , ν Mert ami Babitsot illeti, azok az alapadottságok, amelyek irodalomtörténeti munkásságát meghatározták, nemcsak erényekkel, de hibákkal és fogyatékosságokkal is párosultak. Gondolatkeltő megállapításai, fantáziát ébresztő költői képei és hasonlatai, meglepő és hatásos párhuzamai — igaz — az európai irodalom szövetének gazdagságát ós sokszínűségét idézik. De költőisége, amely tárgvalásmódját jellemzi, egyben alaktalan gomolvgást, rendszertelenséget, sőt — ne restclljük leírni a szót — szertelenségét is takar. Gondolatainak szárnyalásai alatt nem érezzük mindig szilárdnak a talajt, könyve szerkezeti kompozícióját töredezettnek és szétcsőnek kell mondanunk. „Az európai irodalom történetó"-nek vaskos kötetét lapozgatva, azt az átfogó tudományos elrendező elvet kell mindvégig hiányolnunk, amely a gondolatok és látomások széles hömpölygéséhez biztos és határozott irányt nyújtana. Az eddig mondottak azonban jobbára a felszínből eredő futó benyomások csupán : van a kérdésnek egy ennél mélyebb szintje is. Költőiség és tudományosság nem képeznek feltétlenül egymást kizáró ellentétet — még az egyes alkotók individuális adottságaiban sem. Lehet üói kvalitásokkal is bonyolult történelmi összefüggéseket megvilágítani, s tudományos elemzéssel is erős érzelmi hatásokat kelteni. A hangsúly a tartalmi kérdéseken van, hogy ti. akár az egyiknek, akár a másiknak milyen szemlélet, illetve világnézeti meggyőződés áll a hátterében, tgy Babits esetében is : szubjektivizmusát nem csak költői alkatával hozhatjuk összefüggésbe, hanem szellemtörténeti módszerével és arisztokratikus irodalomszemléletével is. Maga Babits „Az európai irodalom története" bevezetésében a következőket írja irodalomtörténeti „ars poetica"-járól : ,,A költő... különböző viszonyban lehet a tömeggel, de ez . . . nem tartozik az irodalomhoz. A tömeg sötét. Az emberiség tudata kihagy, mint minden tudat. A gondolatok azonban egymásba fogóznak a sötétségen át. Ez a gondolatmenet az irodalom." — Nem foglalkozunk itt azzal a kérdéssel, hogy az euiópai fasizmus előietörése annak idején mcnnyiic rragyaiázta — jrcifze már akkor sem indokolta ! — ezt a szemléletet. Csupán arra kívánunk rámutatni, hogy az idézett program alapján minden írói alkotásnak a művészi kifejezés öncélú játékává, a szellem valamiféle korok és társadalmak felett álló immanens megnyilatkozásává kellett válnia. De nem jártak jobban az irodalmi művek életrehívói, az írók és költők sem : megszűntek közösségi emberek lenni és saját szellemi színvonaluk áthatolhatatlan védősánca mögé kerültek, mely egész életükre a „sötét" tömegtől való elszigeteltségre és magánosságra káihoztatta őket. Szellemtörténeti módszciben és antidemokratikus irodalomszemléletben így vált szét egymástól történelem és irodalom, s tett szert ez utóbbi arra a látszat-függetlenségre, melynek tipikus példáját éppen Babits irodalomtörténete állítja elénk. S minthogy a gondolatok könnyebben kezelhetők önmagukban, mint a nehézkes történelmi tényekhez láncoltán, egyben szubjektívizmusához, látomásai parttalan áradásához is tágabb teret kapott. Az irodalmi jelenségek e szélsőségesen szellemtörténeti értelmezése különösen képtelennek bizonyul, ha alkalmazására a magyar irodalombán teszünk kísérletet. Mert ha például „irodalmon kívül" tényezőnek nyilvánítjuk az író és a tömegek viszonyát, akkor mit kezdjünk többek között a felvilágosodás és a reformkor irodalmával, vagy akár Petőfi és Ady forradalmi demokratizmusával ? — De ezen túlmenően : ha végigtekintünk az elmúlt századok egyész magvar irodalmi termésén, alig-alig akadunk jelentős íróra, akinek életművében ne a közösségi mondanivalón lenne a hangsúly, s — szemben a formai jegyekkel — ne elsősorban a tartalmi elemek lennének maradandók. Sajátos jelenség, hogy a szellemtörténeti módszer hívei mennyire félreismerték éppen a ,,szellem" természetét ! Hiszen a magyar irodalom legfényesebb lapjai tanúsítják : a