Századok – 1958

Történeti irodalom - Az itáliai renaissance kibontakozásához (Ism. Székely György) 836

TÖRTÉNETI IRODALOM 839 kapcsolat sem teljesen megokolatlan, de másodlagosnak látszik : részben a XI. század második felében megélénkülő bizanci-levantei kapcsolatok, részben a patarénus-boszniai, bogomil egyezések alakíthatták ki. A XII. század végétől talán ezért nevezik patarénnak a bogomilokat is. Mindenesetre a pataria név eredete és rokonsága szélesebb összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Hasonlóan vagyunk a pataria társadalmi tartalmával is. Egyet lehet érteni Sallayval abban, hogy a milanói comune létrejöttében szerepük volt az antifeudális népmozgalmaknak, de a kapcsolat az általa leírtnál sokkal bonyolultabb. Erlembald időszakában ugyanis a diktatúraszerű kormányzat korántsem esett egybe a comunelcormányzattal ; Erlembald viszonyát a vidékkel a tanulmány n^m tisztázza ; nem derül fény a császár és a kialakuló comune viszonyára sem. A milanói polgárság nem utolsó sorban a város birtokainak érseki pusztítása miatt támogatta egyidőben Erlembaldot. A pataria vezére viszont a föld népét (ruricolas) is mozgósította, pl. Castiglione ostromára; s a faluval való együttműködésére akkor is ügyelt (amicam sibi non omittens turbam agrestium), mikor a polgárság már nyűgnek érezte korlátozását s a pápai iránnyal való erős kapcsolatot ; a második tűzvész előtt a vidéken (in pagis et oppidis) is nagy volt a pataria befolyása (Arnulf-krónika id. hely 34—35, 37. 1.). Az Erlembald-féle pataria megdöntése a császári invesztitúra hallgatólagos, egyben formai elismerésével párosult. Az összeesküvő lovagok és városiak egyebek mellett abban is megegyeztek, hogy elismerték a királyi invesztitúrát (ac dono Regis accepturos sese Pastorem ; Arnulf-krónika id. hely 39.1.) ; Erlembald megöletése után a császári küldött viszont megígérte a milánóiaknak, hogy azt kapnak főpapul, akit akarnak (promittens eis dominum suum episcopum quem vellent daturum ; Bonizone id. hely 605. 1.). Sallay nem részletezi a pataria kiterjedését más észak-itáliai városokra. Említenie kellett volna legalább Cremonát, mely menekülő pataria-hiveket fogadott be, s Piacenzát. Még kevésbé tér ki a mozgalom továbbhullámzására Észak-Itáliában és Franciaországban. (Ezekkel a kérdésekkel behatóan foglalkozott újabban llarino da Milano: Le eresie popolari del secolo XI . . . Studi Gregoriani, Roma, II., 1947). A pataria követeléseihez hasonlók a simoniákus, házasságban élő vagy éppen erkölcstelen papok elleni fellépések foglalkoztatják az 1070-es évektől a francia papságot is. A német—római birodalom és Franciaország középkori vetélkedési területén, a cambraii egyházmegye egy helységében 1076 körül Ramirdo (Ramihrdus) visszautasította az úrvacsora elfogadását egy simoniákus főpaptól, ezért megégették. A felháborodás kiterjedt népi vallásos mozgalmat támasztott, Cambraiban elsősorban takácsok csatlakoztak, ereklyeként őrizve Ramirdo hamvait. A szekta az ortodoxia és eretnekség határán maradt, hiszen még VH. Gergely is beavatkozott a megégetés miatt. A párizsi püspökhöz 1077. március 25-én intézett leyelében tiltakozott az ellen és egyházi fenyítést követelt, mert a cambraibeliek a lángoknak adtak át valakit, mivel azt merte mondani, hogy simoniákus és erkölcstelen papok nem celebrálhatnak misét, s hogy papi szolgálatukat nem szabad elfogadni (Das Register Gregors VII. Kiadta Ε. Caspar. I. 1920. 328. 1.). A cambraii klerikusok a reimsiekhez intézett 1078 évi levelükben nyíltan felléptek a klerikusok „közszabadsága" megőrzéséért : hogy tehát egy házasságban élhetnek (Recueil des Historiens des Gaules et de la France. XlV. 1877. 778 — 80. 1.). S a Ramirdo képviselte tanok még két évtizeddel később is foglalkoztatták a francia hierarchiát. Marbod rennesi püspök levele (1096 után) szerint mi más van a patarénusok (Patarini) új tévedésében, mint hogy a méltatlan egyháziak értéktelenné teszik az egyházi szentségeket (por ministrorum indignitatem ecclesiae catholicae sacramenta vilescunt) ? (M. G. Libelli de lite imp. et pont. III. 693. 1.) Az itáliai. pataria jelentősége tehát eszmevilágának külföldi terjedésével is fokozódik. Nincs terem ugyanilyen részletességgel vizsgálni a XH. századdal foglalkozó részt. Csupán néhány észrevételre kell szorítkoznom. Az eretnekségek és a comunékért vívott harc összefüggése egyfelől, az eretnekségek és a pápa—császár küzdelem kapcsolata másfelől kielégítő ábrázolást nyert. A római kommunális felkelés jelentősége azonban elmosodik a tárgyalásban s nem szerencsés e kérdés ilyen összekapcsolása a lombard ligával. Nem egyszerűen antik, római birodalmi reminiscenciákról, hanfem elsősorban a köztársasági Rómához való visszanyulásról van szó. A problematika gazdagabb lett volna, ha Sallay az újabb irodalmat is figyelembe veszi (így elsősorban Arsenio Frugoni könyvét : Arnaldo da Brescia nolle fonti del secolo XII, Roma, 1954 és Ν. A. Bortnyik tanulmányát: Mirovozzreùyije Arnoida Bresianszkovo, Szrednyije Veka, V. 1954), amely a tanulmány írása idején már hozzáférhető volt. De itt is főleg az egyetemes történeti szemléletet hiányolom. Ez a kor nemcsak az itáliai, de a francia kommúnia-mozgalomijak is klaszszikus időszaka. S francia földön még világosabb források mutatnak rá a dolog lényegére az egyházi hatalom szempontjából (Pl. „Ex Balderici Chronico abbreviato et continuato per Anonymum Cameracensem" című forrás a XH. századra vonatkozóan : ,, . . . Com-18*