Századok – 1958

Történeti irodalom - Kun Béla a Magyar Tanácsköztársaságról (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 832

834 TÖRTÉNETI IRODALOM 834 csak napi aktualitásra számottartó megnyilatkozások. Ez írások a kommunista vezető, a Tanácsköztársaság irányításának egyik legfelelősebb személye elemző, értékelő munkájának egyes állomásai. Mondanivalója nemcsak a hazai, de a nemzetközi munkásmozgalom számára is tanulságul szolgálhat. A Tanácsköztársaság leverése után sem emberileg, egyénileg, sem a magyar munkásmozgalom akkori helyzetében nem volt könnyű a hibák fel- és elismerése, s a következtetések levonása. Kun Béla írásaiban nyomon követhetjük az utat, melyet ebbe az irányba megtett, s az önbhálatnak feltétlenül az olvasó tiszteletét kell a szerző iránt felkeltenie. A közreadott anyag e csoportja szinte kész történelemkönyv. Kun Béla nem csupán az eseményeket foglalja össze, hanem elsősorban a magyarázatot, a jelenségek mögött rejlő okokat keresi. Ε vizsgálódásnak középpontjában természetszerűleg a magyarországi munkásmozgalom áll. Részletesen elemzi e mozgalom fejlődését, annak tartalmi alakulását (ld. pl. 333. kk. 1.). Elsőként mutat rá arra, milyen mély, és sok tekintetben milyen káros következményei voltak a szociáldemokrata politika erős meggyölteredzésének a munkásság tömegeiben. Akár ezt, akár a kommunista mozgalom elemzését, értékelését, vagy a Tanácsköztársaság története egyes mozzanatainak rajzát nézzük, azt kell megállapítanunk, hogy Kun Béla kitűnő történeti érzékkel vizsgálta történelmünknek ezt az időszakát, s eredményeinek nagy részéhez a marxista történetírás azóta is keveset tett hozzá. A korszak, s Kun Béla írásai, beszédei a kérdések egész sorát vetik fel. Ezek valamennyijéről lehetetlenség lenne szólani. Ezért e helyen csupán néhány kérdést érintünk, olyanokat, amelyek az adott korban jelentősek voltak, s Kun Bélát, a kommunista vezetőt is jól jellemzik. A magyarországi proletárforradalom győzelme s hatalma szempontjából egyik legfontosabb tényező volt olyan forradalmi szervezet megteremtése, amely képes vezetni a munkásosztályt. Kun Béla megismerte a Lenin vezette bolsevikok pártját (tagja volt) és annak munkáját, s már korán felismerte, hogy a magyar Szociáldemokrata Párt nem alkalmas, nem képes forradalom vezetésére. Azt is tudta azonban, hogy a munkásosztály csak egységesen képes megdönteni a fennálló rendszert, két pártra osztottsága éppen ellenségeivel szemben veszi el erejét. Erről az egységről 1919 elején, a pártegyesülési tárgyalások alkalmával leszögezte : „Csak olyan proletáregvség, a munkásmozgalomnak csak olyan egységes szervezete lenne hasznos, amelyet valóban elméleti és elvi egység alapoz meg, s amely nem az osztályegyüttműködést, hanem azt osztályharcot szolgálja" (139. 1.). S 1919 márciusában az egyesülés mégsem ilyen egységet teremtett, a Tanácsköztársaság idején valójában nem volt működő, vezető párt. Az adott pillanatban, a hatalom átvételének idején nem, később azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a szociáldemokraták zöme a régi politikához, a régi módszerekhez ragaszkodik. Kun Béla velük szemben a pártkongresszuson is a kommunista elveket védte (ld. 229. kk.l.). De a Tanácsköztársaság egész időszakára, s majd a súlyos tanulságokra volt szükség, hogy a párt szerepét a maga teljességében felismerje. A kérdésben állástfoglalni nem volt egyszerű dolog, mert nemcsak az elvi követelményeket, de az akkori gyakorlati helyzetet is figyelembe kellett venni. „Reményünk az volt az egyesülésnél — írta 1920-ban —, hogy sikerül kiszorítani közülük (ti. a szociáldemokraták közül) a leginkább maradi, konzervatív elemeket" (307. 1.). Ez azonban nem sikerült, s „ezek (ti. a konzervatív szociáldemokraták) rosszabbak voltak ez ellenforradalmároknál, mert az ellenforradalmárok legalább nyíltan léptek tel" (307. 1.). Éppen ezért a jövőre nézve a munkásmozgalom főkérdése, döntő feladata „a forradalmi kommunista ós a megalkuvó szoc:áldemokrata irányzat közötti küzdelem eldöntése" kell, hogy legyen (340. 1.). Ez a probléma, s az új kommunista pártszervezetek létrehozása ismét ós ismét előtérbe kerülnek írásaiban. Kun Béla számára, aki egész életét a forradalomnak szentelte, a legmegrázóbb tanulság az volt, hogy párt nélkül nincs Tanácsköztársaság (401. 1.). Nyomatékosan szól erről, amikor az ifjúságnak ír, az új generációnak, amelynek már nem kell megismételnie az elődök hibáit (442. kk. 1.). Kun Béla első volt a magyar kommunisták — s a földkérdéssel foglalkozó századeleji politikusok — között, aki leszögezte : „Elfoglalni a földet forradalmi úton! Ez a módja, egyedüli útja annak, hogy a föld a bitorlók kezéből kikerüljön, s a grófi és papi szérűkre bevonuljon, nem napszámosként, urasági cselédként, béresként, hanem mint φ a föld gazdája : az egész dolgozó nép" (79 — 80. 1.). Amikor ez a program megvalósításra került, gyakorlati végrehajtása messzebb ment, mint ahogyan az magának a Tanácsköztársaságnak érdeke lett volna. Az ebből fakadó káros jelenségekre Kun Béla korán felfigyelt, de a Tanácsköztársaság földpolitikájának hiányosságait nem látta meg.