Századok – 1958

Krónika - Mályusz Elemér: A Comité Scientifique du Répertoire des Sources Historiques du Moyen Age 1956. és 1957. évi római konferenciái 511

512 KRÓNIKA. sítására irányuló őszinte törekvés csak úgy, mint a források számbavételének, kiadásának és tanulmányozásának az őt megillető helyre emelése. Mi, magyarok, a konferencián nem vettünk részt. Távolmaradásunk szükségszerű következménye volt római és bécsi történetkutatói intézeteink működése akkori szüneteltetésének. A konferencia résztvevői ugyanis elsősorban a Rómában megalakult történeti, régészeti és művészettörténeti intézetek vezetői, munkatársai közül kerültek ki, s Morghen professzor is bizonyára általuk, személyes ismerősei segítségével nyerte meg az együttműködésre külföldi kollégáit . Távolmaradásunk nem járt hátrányokkal, mert H. F. Schmid történetirodalmunk meglepően alapos ismerője, s áttekintése, amelyet forráskiadványainkról— a XVIII. századtól kezdve — adott, oly részletes, hogy annál teljesebbet itthon sem tudtunk volna összeállítani. Nagy elismeréssel szól általában a magyar forrásirodalomról, egyenesen „csodálatosan gazdagnak" nevezi. Szavaiból tehát nem lehetett a hallgatóságnak elmaradásunkra következtetnie. Ha így távollétünk nem lett hátrányos a rólunk alkotott közfelfogás kialakulására, ezt csak Schmid szakértelmének és tárgyilagos magatartásának köszönhetjük. Viszont jelentős előnyökről mondtunk le azzal, hogy elmulasztottuk felhívni a figyelmet az 1947 utáni törekvéseink eredményeire, így egyebek közt arra is, hogy XIV-—XV. századi kiadatlan okleveleink számbavételére és közzétételére, aminek elmulasztását Schmid — dicséretei mellett — bírálólag említi, nemcsak lépések történtek, hanem másfél évvel a referátum elhangzása előtt éppen ezek közül több ezer regesztája már nyomtatásban is hozzáférhetővé vált. Eredményeinkről nem tudva, Schmid referátumát e szavakkal fejezte be : ,,Mi, a szomszédos országok történészei, mindnyájan várjuk, hogy a magyar történettudomány, ösztönöztetve a történelem marxista felfogásától, amely immár irányítója, törekszik-e majd ezeknek a hiányoknak a kitöltésére". (A hiányok közt előbb felsorolta a XIV—XV. századi oklevelek mellett a jogi emlékek, az adólajstromok s hasonló feljegyzések kiadásának elmulasztását.) Nem kell hangsúlyoznunk, mennyire más volna történettudományunk jelenlegi állapotáról a nyugati szakkörök körében élő kép, ha már akkor, a konferencián rá tudtunk volna mutatni újjászerveződött történetírásunk valóságos, nyomtatásban megjelent eredményeire vagy legalább, hogy rendkívül szerények legyünk, megkerestük volna a módot, hogy legújabb forráskiadványaink ne itthon raktárakban rejtőzzenek, hanem eljussanak külföldre, azok kezébe, akik érdeklődéssel várják erőfeszítéseink eredményeit. Távolmaradásunk a konferenciáról azzal a további következménnyel járt, hogy nem szerezhettünk tudomást a tárgyalások során ott felmerült nagyjelentőségű kezdeményezésekről és határozatokról. A középkori szövegek egyöntetű kiadásához szabályzat készítése, a vatikáni levéltár anyagának kiadásában a munkaterületeknek az egyes nemzetek közti felosztása, a III. Ince pápától V. Mártonig terjedő korszak pápai okleveleinek, a világ bármelyik levéltárában őriztessenek is, számbavétele és regesztázása, az arab kútfők latin fordításait tartalmazó kéziratok katalogizálása, a középkori számadáskönyvek kiadása voltak a kérdések, amelyekben a konferencia határozatot hozott, illetőleg munkálatok megindítását lehetővé tette. Utolsónak hagytuk felsorolásunkban azt a kérdést, amelynek megoldása, a vele kapcsolatosan kibontakozó munkálatok — megítélésünk szerint — a leginkább előrehaladtak : a középkori elbeszélő kútfők repertóriumának elkészítése.