Századok – 1958

Történeti irodalom - Az amerikai történetírás néhány kérdéséről (Ism. Solt László) 465

470 TÖRTÉNETI I KO DALOM lefolyt. (Perez Zagorin: Carl Becker on history. Prof. Becker's two histories : a skeptical fallacy. — Leo Gershoy: Zagorin's interpretation of Becker : Some observations). P. Zagorin vitaindító írása Carl Becker professzor „Everyman his own historian" c. tanulmányát (193l-ben az Amerikai Történelmi Társulatban elhangzott elnöki beszéd, megjelent AHR XXXVII. vol., 1932. januári számában), közelebbről Bcckernek e tanulmányban foglalt „two histories", „két történelem" elméletét állítja fejtegetései középpontjába. Zagorin elismeri Becker professzor kiemelkedő szellemét és tehetségét, ugyanakkor azonban jelzett tanulmányát az amerikai történelemelméleti szkepticizmus egyik legveszélyesebb megnyilatkozásának tekinti. Becker elméletének veszélyességét — így Zagorin — fokozta az a körülmény, hogy azt nem valami „képzelgő" filozófus, hanem a szakmában rendkívül becsült, nagy tekintélynek örvendő történész fogalmazta meg ; Becker elmélete szétrombolta a történelemnek mint tudománynak a fogalmát és a régi helyébe semmi építő jellegűnek tekinthető újat nem helyezett. Nézzük meg ezekután, mi is ez a Becker-féle „two liistories"-elmélet? C. Becker említett tanulmányában megállapítja, hogy lényegében két történelem van, van egy „history in some ultimate sense", vagyis az események, ahogy valaha ténylegesen megtörténtek (s amelyek közül sokról nincs is tudomásunk) ; és van egy másik történelem, az a történelem, amit az eseményekről mi tudunk (írásos dokumentumok stb.). Becker fogalmazásában : „Fogadjuk tehát el, hogy két történelem van : a valaha lezajlott valóságos eseménysor és az az ideális eseménysor, amelyet mi állítunk és emlékezetünkben őrzünk. Áz első abszolút és változatlan — se kevesebb, se több, mint ami volt, bármit is teszünk, vagy bármit állítunk róla. A második relatív, állandóan változik, aszerint, hogy mennyire nő vagy finomodik ismeretünk. A két eseménysor többé-kevésbé megfelel egymásnak, s célunk, hogy a kettőnek az egyezését a lehető legpontosabbá tegyük ; a valóságos eseménysor azonban részünkre csak annak az ideális eseménysornak a kópében létezik, amelyet állítunk ős emlékezetünkben őrzünk. Ezért érzem úgy, hogy a történelmet a történelemről való ismeretünkkel kell azonosítani. Minden elképzelhető gyakorlati szempontból a történelem ez idő szerint és részünkre nem más mint az, amit tudunk róla." Első pillantásra : valamiféle, történelmivé travesztált, kanti ízű Ding-an-sicliteória . . . Da, érezzük, az alapmotívumba valami, feltótlenül érdekesnek tűnő, figyelmet ébresztő más mozzanat is keveredik. Hagyjuk azonban ennek a kibogozását valamivel későbbre. Kíséreljük meg egyelőre inkább magát a vitát közelebbről megnézni. Zagorin érvelése : a Bocker-i szkepszis lehetetlenné teszi a múlt megismerését ; a „két történelem" között Becker által feltételezett „egyezés" (megfelelés) a Becker-i elmélet alapján logikátlan kompromisszum ; csak egy történelem van, az, amelyet az adott pillanatban rendelkezésünkre álló tényekből ismerünk ; abból a tényből, hogy a múlt nem változik, a múltról való ismereteink azonban igen, nem lehet a „két történelem" fogalmára konkludálni, hanem legfeljebb arra, hogy bővíteni vagy tökéletesíteni kell ismereteinket. . . Backer „actual history"-ja, valóságos történelme nem más, mint valamiféle ,,fantom"-történelem, üres agyrém, és ezen nem segít az, hogy Becker kijelenti : gyakorlati szempontból „a történelem ez idő szerint és részünkre nem más mint az, amit tudunk róla". A tények mögött nincs semmilyen „második" történelem, „s ha megértettük azt, amire a tények tanítanak bennünket, valódi ismeretre sikerült szert tennünk". Leo Gershoy fölényes, gúnyos viszonválasza a legfontosabbnak azt tartja, hogy cáfolja a Becker szélsőséges szkepticizmusára vonatkozó állításokat. Közben pedig — oldalvágásokkal —- kioktatja Zagorint, hogy az amerikai történészeknek nincs szükségük arra, hogy ő mentse meg őket elméleti „gyötrelmeiktől", annál kevésbé, mert -— szerinte —- az amerikai történészek egyáltalán nincsenek híján a munkájukat érintő tudatos elméletnek. Becker részére — állítja Gershoy — a „valóságos történelmi eseménysor" csupán postulatum, munkahipotézis. A „majd csak végtelen eseménysor" történelmi világa csak mint kiindulópont érdekes. Miután azonban Becker ezt a világot postu.álta, már „magára is hagyja", és megelégszik a szín egy részével. „Érdeklődése teljes mértékben azok felé az események felé fordul, amelyekre vonatkozóan rendelkezésre állnak tények, dokumentumok." Emellett a két eseménysort — Gershoy véleménye szerint — nem dualista alapon kell elképzelnünk, tehát nem úgy, hogy párhuzamosan futnak és legfeljebb a végtelenben találkoznak. A két eseménysor között konvergencia van, s ez a konvergencia annál jobb képet mutat, minél inkább nő és tökéletesedik ismeretünk. Zagorin azzal vádolta meg Beckort, hogy elméletével kihúzta a talajt történésztársai, tanítványai lába alól — írja Gershoy. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz.