Századok – 1958

Történeti irodalom - Vipper; R. J.: Róma és a korai kereszténység (Ism. Bellér Béla) 414

TÖRTÉNETI IRODA LO-M 415 koncepciót, az évezredek óta öröklődő evangéliumi hagyományt azonban lényegében érintetlenül hagyták. Ez a módszer nem csökkentette, ellenkezőleg fokozta a tudomány előtt álló nehézségeket, úgyhogy a polgári kutatás végül is visszakanyarodott a XVTU. század előtti kritikátlan állásponthoz. A polgári tudomány ma a 250 év kritikai termését mellőzve az évezredes egyházi hagyomány igazolását tekinti újból „tudományos" feladatának. (L. P. Labriolle, J. Klausner, Will Durant, Olmstead stb. műveit.) Ezzel a kör bezárult, s a polgári tudomány végleg saját vallásos- és osztályelőítéleteinek foglyává lett. A polgári tudomány kapitulált a hit előtt. A szovjet marxista történettudományra várt a feladat, hogy a tudományt ebből a zsákutcából kimentse. Bár a feladatot véglegesen még a szovjet történettudomány sem oldotta meg, a marxista módszerrel dolgozó s főleg Engels úttörő munkáinak (Bruno Bauer und das Frühchristentum, Zur Geschichte des Frühchristentumes) nyomdokain haladó szovjet történészek : Ranovics, Nyegyelszkij, Romjancev és főleg Vipper monográfiái, Szergejev, Maskin, Gyakov-Nyikolszkij összefoglaló munkái új irányba viszik a kutatást. Ennek a nagyjelentőségű és lenyűgözően izgalmas tudományos munkának fontos dokumentumát, Vipper : Róma és a korai kereszténység c. művét kapta kézhez 1956-ban a magyar olvasó — Gellért György megfelelő fordításában. Nem tudjuk, milyen szempont vezette a kiadót, hogy elsőnek Vipper második művét jelentette meg, nem pedig első, alapvető munkáját, A keresztény irodalom keletkezését.2

Bár Vippernek ez a műve is nagyjából önálló alkotásnak tekinthető, mégis oly szorosan előbbi müvéhez tapad, hogy nem-szakember ebből az egy könyvből csak nehezen tudja megismerni és megérteni Vipper alapvetően új koncepcióját. Ezt a különös kiadói „filius ante patrem" eljárást nézetünk szerint csak úgy lehet jóvátenni, ha a kiadó sürgősen gondoskodik Vipper említett főművének, A keresztény irodalom keletkezésó-nek magyar nyelvű kiadásáról is. Vipper könyve abban különbözik az eddigi nem-marxista polgári kutatók hasonló tárgyú műveitől, hogy nem bírálja, helyesbíti, hanem — mint utólagos történetietlen konstrukciót — teljesen elveti a kereszténység eredetére vonatkozó ún. keresztény hagyományt. A hagyomány bírálata terén a szerző kétféle problémát lát maga előtt : kritikai és konstruktív problémákat. A kritikai problémák vizsgálata során Vipper szerint mindenekelőtt gyökerestől ki kell irtani a III. —IV. századi keresztény teológusoknak a kereszténység eredetére vonatkozó hamisításait ; azután szót kell foszlatni az Újszövetség keletkezéséről szőtt egyházi legendát, különösen annak két központi legendáját, a Krisztus- és Pál-legendát ; végül le kell leplezni a reformáció idején keletkezett illúziót az eredeti „tiszta" őskereszténységről. Ez után a kritikai munka után kerülhet csak sor a kereszténység eredetéhez fűződő konstruktív problémák megoldására. Ezek között legfontosabb a kereszténység kora gazdasági, társadalmi és művelődéstörténeti viszonyainak feltárása, ennek keretében a kereszténység gazdasági alapjának, a rabszolgasághoz való viszonyának, a keresztény dogmatika, liturgia, egyházi szervezet kialakulásának tisztázása (10 — 15. 1.). A fentebb felsorolt bonyolult és szétágazó problémák közül Vipper jelen könyvében a korai kereszténység és a görög-római eszmevilág, valamint a zsidó szekták mozgalmai viszonyának kikutatására vállalkozik (15 — 16. 1.). Az I. századot Vipper a kereszténység előfutárai, a II.-at pedig a korai kereszténység korának nevezi. Minthogy az Újszövetséget ós a keresztény hagyományt nem tekinti hiteles forrásoknak, hanem merő teológiai és költői konstrukciónak, földrajzi, időrendi és társadalmi-történeti adataikat sem fogadja el az I. századra vonatkozólag. Ebben az időben Vipper szerint még nincs önálló, külön hitrendszerrel és egyházszervezettel rendelkező kereszténység. A keresztény hitrendszert, egyházi szervezetet, a kereszténység belső életét, szertartásait Vipper szerint hosszú történeti fejlődés készítette elő. A keresztény egyházközségek közvetlen előfutárait szerzőnk a különböző zsidó radikális szektákban, a főképp palesztinai esszeusokban, az egyiptomi therapeutákban, a nazarónusokban, a Jézus-követőkben — köztük a Didaché ós Hermas Pásztora csoportjában — és a harcos messiásváró zélótákban látja. Irodalmi tekintetben a hellenizálódott alexandriai zsidóság, főleg Philón szerepét emeli ki. A kereszténység közvetett elődeinek Vipper a római sztoikusokat, főként Senecát, a „kereszténység nagybátyját", a görög thiasosok tagjait, Isis és Kybelé híveit stb. (127 — 137. 1.) tekinti. Szerzőnk ismételten hangsúlyozza, hogy a kereszténység előfutáraira vonatkozó kutatás semmiképpen sem jelenti azt, hogy a kereszténységet most már vallási szinkretizmusból származtassuk. „A kereszténység mint szervezett szekta — írja Vipper — a zsidó világban alakult ki, de később elvált az I. századi zsidó szektásságtól ; lényegében a Római Birodalom 2 Ismertetését 1. Perényi Józseftől: Társadalmi Szemle, 1949. 862—864.1.