Századok – 1958

Történeti irodalom - Kiss György: A budapesti várospolitika 1873–1944 (Ism. Szabolcs Ottó) 405

408 TÖRTÉNETI I KO DALOM gítani. A Tanácsköztársaság megrajzolásakor a szerző minden vonalon tudatosan keres azokat a csírákat, melyeket a mai tanácsrendszer joggal elődjének tekinthet. így az a rész történelemkutatói szempontból sem érdektelen, bő levéltári anyag feltárásával sok érdekes és új adatot világít meg. Először a tanácsok megalakulásának körülményeit tárgyalja igen részletesen, majd alapos ismertetőt ad a tanácsok működéséről, bemutatja a tanácsok és a tömegek kapcsolatait, a Tanácsköztársaság alatti budapesti (és rövidebben az országos) viszonyokat, külön részletesen a közellátás, a lakáskérdés, közüzemek, közlekedés és városrendezés, egészségügy, gyermek- és felnőttvédelem és a kulturális munka területein. A fejezet végén külön összefoglalva tárgyalja azt a kérdést, hogy mennyiben voltak az ,,1919-es forradalmi munkás- és katonatanácsok a népi demokrácia tanácsainak elődjei". Ez az igen fontos összefoglaló rész azonban általánosságokban mozog, nem tekinthető a számos konkrétumot felsoroló terjedelmes fejezet velős összefoglalójának. A Tanácsköztársaság időszakát tárgyaló fejezetben jelennek meg a könyv során először kissé részletesebben a fővárosi tisztviselők, mint a főváros politikájának tényezői. Ez is ennek a fejezetnek egyik erénye, de egyben az előző fejezetek egyik lényeges hiányosságára mutat rá. A fővárosi tisztviselő rétegnek már az előző évtizedekben nagy jelentősége volt — s már előzőleg föltétlen foglalkozni kellett volna velük —, egyrészt a főváros kialakulásától kezdve, mint a főváros várospolitikájának végrehajtóival, mint akiknek az emberekkel, a főváros lakóival való személyes érintkezésük során válik valóra e politika, másrészt mint a várospolitika alakítóival kellett volna velük szerzőnek foglalkoznia. A kiegyezéstől kezdve (a Tanácsköztársaság időszakának kivételével) az idők folyamán egyre nagyobb szerepe volt a főváros hivatalnokkarának a főváros politikájának kialakításában, egyre több kérdésben a döntés joga átcsúszott a hivatalnokok kezébe (ezt egy helyen maga a könyv is említi, bár a hivatalnokok szerőpével itt még nem foglalkozik). Épp e kettős szerep miatt be kellett volna mutatni a főváros hivatalnoki karát számbelileg, összetételében, szellemében és az ügyfelekkel, a főváros népével való érintkezés közben. A hivatalnokkar bemutatásának ily nagyfokú mellőzése — úgy hiszem — egy, már előbb említett fogyatékosságra vezethető vissza : a szerző szinte kizárólag csak a közgyűlési jegyzőkönyvekre támaszkodik, s ez optikai csalódásba ejti, csak a „városatyák" látszanak, a tisztviselők nem. A könyv utolsó, igen részletes fejezete : „Fasiszta uralom a városházán". Ez a fejezet szerkezetileg ismét új megoldással kísérletezik. Először igen részletesen tárgyalja a budapesti városvezetés várospolitikáját az ellenforradalmi rendszer különböző időszakaiban : „A Wolff-uralom első évei (1919 augusztus—1924)", A munkásáruló szociáldemokraták beilleszkedése a várospolitikába, A budapesti várospolitika a válság éveiben, Az 1930. évi fővárosi törvény, a választás, A reakció újabb előretörése a városházán, A kommunisták harca a községi politikában, A várospolitika egyes ágai a válság alatt, A fasiszta városvezetés szerepe a második világháború előtt és alatt. A végén összefoglalót ad a „fasiszta városvezetés 25 évéről". Ez az összefoglaló fejezet konkrét és szépen rendezett adatcsoportok felsorakoztatásával bemutatja a városrendezés, az építkezések, a lakáshelyzet, a közületek, a közlekedés, az idegenforgalom, a fürdők, a szociálpolitika, az oktatás, a kultúrpolitika és a főváros pénzügyeinek az alakulását. Azonban a szerkezet ilyetén megoldása újabb problémák elé állította a szerzőt. Nem volt lehetséges átfedések nélkül megoldani a két részre bontást, így történt, hogy egyes kérdések kétszer szerepelnek (pl. az ellenforradalmi rendszert másodszor az oktatás címszó alatt ismét tárgyalja), más kérdések mindkét részből kimaradtak (pl. a klebelsbergi kultúrpolitika hatása Budapesten, sőt 1920—35-ig kihagyja egyáltalán az oktatás alakulását). Úgy tűnik, azokat a részeket, amelyek nem illettek bele a szerző elképzelésébe, elhagyta. A könyv olvasásakor az a benyomásunk, hogy a szerző a célkitűzéshez gyűjtött illusztrációs anyagot, és az így összegyűjtött anyagot felsorakoztatva tette meg a fenti szempont szerint megjegyzéseit, s nem a tényleges anyagfeltárás alapján, a konkrét anyag elemzéséből vont le következtetéseket. Az elemző módszer hiánya, hogy sok a nem kellően megalapozott megállapítás, sokszor az elemzést szuperlativusok helyettesítik. Pl. szerző megállapítja, hogy a szabadságharc után „mind magas fokon, mind a középiskolai oktatásnál a számbeli fejlődés messze alulmaradt a lakosság növekedése mögött. Az iskolába ennek következtében csak az uralkodó osztályok tagjai járathatták gyermekeiket" (20. 1.). A kérdés fordított gondolatmenettel oldható meg. Épp azért nem keletkezett több felső- és középiskola, mert csak az uralkodó osztály gyermekei számára volt szükség ilyenek létesítésére. Vagy pl. részletesen leírja, hogy 1873—79 között milyen nagy fejlődésen ment keresztül Budapest. Egész utcasorok épültek. Néhány sorral lejjebb pedig ezt írja : „A magánépítkezések mellett a közópítkezések sem mutattak nagyobb fejlődést" (39. 1.). Máshelyt megállapítja : „A dolgozók életszínvonalának