Századok – 1958
Vita - Váczy Péter: A korai magyar történet néhány kérdéséről 265
342 VICZY PÉTELI vö. Fest Sándor : Skóciai Szent Margit magyar származása. Debrecen 1939). Ez nyilván azok közé a jámbor genealógiai legendák közétartozik, amelyeket István király nagy híre és népszerűsége keltett fel, de amelyeknek vajmi kevés közük van a históriai valósághoz. Ε körbe tartozik például a csehországi Szent Iván István-rokonsága (Fontes rer. Bohém. I, 1873. 112. 1. Zivot sv. Ivana). Ennél lényegesen nagyobb hibája a könyvnek a világtörténeti távlat hiánya. A magyar történetírás általában hajlik arra, hogy a magyarság sorsát önmagából értse meg. Ez a szemlélet elhanyagolja az egyetemes összefüggések felderítését, az európai háttér megrajzolását. Egy kicsit még mindig „extra Hungáriám" módra lát és gondolkozik. Pedig a nomád élet megértésével kapcsolatban már meggyőződhettünk arról, minő jó szolgálatot tesz az összehasonlító anyag. A feudalizmus kialakulásának a kérdése ugyancsak széles távlatú tárgyalást követel. Még inkább áll ez a követelmény a külpolitikai kapcsolatok kutatása terén. A magyarság nem vívódott magára hagyatva az új rendért, hanem külső tényezők segítették vagy gátolták. Mind a fejedelmihatalom, mind a partikularizmus idegen hatalomra próbált támaszkodni. A magyar ügy általános európai ügy volt. Bizánc és a frank-német birodalom az előterében elterülő „barbár" országokat már a Karoling-idők óta sorra próbálta megnyerni a maga számára. A küzdelem Észak- és Kelet-Európáért Kelet és Nyugat közt új szakaszba érkezett 950—1000 táján, amikor a kijevi oroszoktól kezdve egészen Dániáig a határzóna népei egymásután végleg „megtértek" és csatlakoztak a középkori világ rendjéhez. Ebbe a keretbe tartozik a magyar királyság megalapítása is. A politika, a térítés és a kulturális kapcsolatok terén Nyugat és Bizánc egymással verseng a magyarországi befolyásért. Ε párviadalban a két vezető birodalmon kívül majd minden szomszéd részt vesz, de a legfontosabb Bajorország és Velence szerepe. Az egyetemes távlat hiánya különösen érezhető a könyv azon lapjain, melyek a fejedelmi hatalomnak és a partikuláris erőknek külpolitikai kapcsolatait tárgyalják. Az olvasó hiába várja, hogy tisztázódjék előtte a fejedelmi ház bizánci, bajor-német és velencei politikája. A szerző nem választja szét a bajor kérdést a német császári politikától és térítéstől, így aztán egészen ferde képet ad Géza és István német kapcsolatairól. A magyar fejedelmi politika nem járt bajor járószalagon, hanem Quedlinburg óta kifejezetten jó viszonyt kívánt fenntartani a császársággal. Bónis túloz tehát, amikor tagadja a császár „kegyét és biztatását" és „egyetlen cselekvő tényezőnek" a pápát ismeri el az István koronázását előkészítő eseményekben (48. s a köv. 1.). A lengyel példát kár volt felhoznia (47. 1.). Mert Cseh- és Lengyelország — bár laza kötelékkel — a német birodalom hűbérországai lettek, Magyarország azonban az augsburgi csatavesztés után sem hódolt meg. Mint független ország koronára tarthatott igényt, míg két szomszédjának meg kellett elégednie a hercegi ranggal. Éppen a magyar szuverenitás elismerése volt az a „kegy és biztatás" — a kortárs Thietmar püspök szavai —, amellyel a császár lehetővé tette a királyság megalapítását. Géza és István korona nélkül is mint független fejedelmek irányították a térítést és szervezték az egyházat. Különben a király egyházszervezési jogát — ránk való hivatkozással — Bónis maga is kiemeli könyve más helyén (123. 1. A koronázás körüli problémák legújabb összefoglalása Mathilde Uhlirz : Jahrbücher des Deutschen Reiches unter Otto Π. und Otto IH. H, Berlin 1954, Exkurs XXIII.). Bónis — de kívüle sok más — szerint Géza fejedelem azért fordult a
