Századok – 1957
Szemle - Reynaud; Paul: In the Thick of the Fight (Ism. Szuhay-Havas Ervin) 865
866 SZEMLE Rövidesen fel kell ismernünk, hogy az első néhány fejezet csupán bevezetésként szolgál az 1940-es débácle részletes elemzéséhez ós egy-két esetet kivéve Reynaud általánosításokkal éri be. Utólag persze könnyű. ízekre szednie a hitleri monstrum zavaros szörnyszülöttjét, a „Mein Kampf"-ot, amelyben a „führer" eléggé világosan (ha szabad ezt a kifejezést alkalmazni) kinyilvánította támadó szándékait. Ezt azonban Reynaud -nak, ha valóban váteszi vonásokat igényel, nem 1955-ben, hanem vagy húsz évvel azelőtt kellett volna megtennie. A bevezető fejezetek köziil különös érdekessége van annak, amely a tervezett szovjet— francia szövetségre vonatkozik. Reynaud becsületére válik, hogy itt alaposan megkritizálja polgári politikus-társait, elsősorban havait és a francia hadvezetőséget, akik rövidlátó ós ostoba módon szabotálták és visszautasították a nagy szocialista országgal való szövetség gondolatát. Reynaud világosan ós bátran megirja, hogy a szovjet külpolitika egymás után tette meg őszinte ajánlatait az antifasiszta szövetség érdekében, a francia jobboldal azonban rövidlátó módon valamennyit elszabotálta. Hasonlóképpen kemény kritikát mond a francia politika felett Reynaud azokban a fejezetekben, amelyek a francia hadsereg készületlenségét mutatják meg. Vérbeli memoáríró lóvén szemlélete persze rendkívül egocentrikus. Állandóan ő az, aki a hibákat felismeri ós aki nem talál meghallgatásra. Valóban tragikomikus azonban a franciák Maginot-pszichológiája, Potain konzervatív hadseregfejlesztő szemlélete, amely logikusan vonta maga után a rettenetes 1940-es tragédiát. .Megtudjuk, amit már egyébként is sejtettünk, hogy a francia vezérkar teljességgel elhanyagolta a modern hadviselés által megkívánt légierő, illetve páncélos erők fejlesztését, ugyanakkor, amikor a hitleri Németország éppen erre vetette a hangsúlyt. A kép, amely egyes részletek alapján elénk tárul, visszataszító ós elszomorító. Az az érzésünk, hogy egy szégyenletes témájú drámát nézünk végig, amelynek jól ismerjük a végét és talán éppen azért tölt el bennünket borzalommal, mivel az iszonyú színjáték áldozata nem néhány személy, hanem egy egész nép. Jó képet kapunk a szégyenletes müncheni tárgyalásokról is, ahol a nyugati politikusok feláldozzák a kelet-európai népeket a német fasizmusnak. Kevésbé érdekesek az 1939-es háború első szakaszairól szóló) leírások, talán éppen azért, inivel ezt a témát már jobbari ismerjük. A „drőle de guerre" feszült várakozása után bekövetkezik az, amit minden épelméjű francia politikusnak előre kellett volna látnia, az összeomlás. A Belgiumot és Hollandiát letipró fasiszta hordák játszi könnyedséggel törnek át a gyenge francia vódelíni vonalakon és a Maginot-vonal hátába kerülnek. Mindaz a pénz, amelyet a francia vezérkar defenzív elgondolásai érdekében ebbe a gigant ikus, de halva született erődvonalba öltek, egyszeri bon feleslegesnek bizonyul. Az események ezután egyre gyorsabban peregnek. A belga király gyávasága ós árulása elszakítja egymástól a gyenge angol csapatokat ós a helyenként bátran harcoló, donquijotei vezetők által irányított francia sereget. Persze Reynaud, aki 1940 márciusától júniusáig miniszterelnök volt, most már hiába kór Roosevelttől „repülőgép-fellegeket", a legfelsőbb francia vezetésben kapituláns jelenségek mutatkoznak. Említettük már, hogy az összeomlás történetét igen részletes tárgyalásban olvashatjuk. Valóban, Reynaud ezen a helyen valóságos okmány-ütegeket vonultat fel, hogy igazolja saját álláspontját Weygand és Pétain tábornokokkal szemben. Hármuk között, a szeroncsótlen letiport Franciaország teste felett, igen csúnya vita fejlődik ki. Nem csodálható tehát, hogy Reynaud — „a nevetségesség öl" jelszava alatt — Weygand-t „templombajáró öreg zsoké"-nak, Pótaint pedig egyenesen hazaárulónak nevezi ós el kell ismernünk, hogy a szerző egyik esetben sem jár messze az igazságtól. Ezen a helyen igen találó és figyelemreméltó jellemrajzot kapunk Pétainről, Darlanról és társaikról, akik saját meggyalázott hazájuk meggyalázásával szégyenletes ós ugyanakkor nevetséges figurákká válnak Hitler sakktábláján. Sajnálatos, hogy Reynaud, memoárt írván, nem foglalkozik Vichy politikájával, pontosabban, hogy csak saját személyén keresztül nézi az eseményeket ós így nem kapunk összefoglaló képet Pétain báb-Franciaországáról. Reynaud mindenesetre úgy állítja be a történteket, hogy ő volt az egyetlen, aki folytatni akarta a küzdelmet az agresszor ellen és ez az akkori legfelsőbb politikai ós katonai vezetés kapituláns szellemét tekintve — nem szólunk itt a francia kommunistákról, általában a népi partizánalakulatokról — többé-kevésbé megfelel a tényeknek. Reynaud tervei azonban, amelyek szerint a franciák gyarmataikról folytatták volna az ellenállást, nem voltak túlságosan reálisak. A hibát már előbb követte el a korrupt és rövidlátó francia uralkodó osztály és Reynaud minden bizonygatása ellenére azt kell mondanunk, hogy 1940 júniusában bizony már késői volt a bánat.
