Századok – 1957

Szemle - A történeti statisztika forrásai (Ism. Wellmann Imre) 822

828 SZEMLE stb. tárja elénk az összeírás adatai alapján. Ennyiben tehát kiütközik a többi tanulmány sorából ; viszont közzététele annyiban mégis indokolt, hogy rávilágít ennek az eddig ismeretlen statisztikai forrásanyagnak a jelentőségére. Ahhoz persze, hogy e jelentőséget teljes egészében felmérhessük, szükséges lenne azt is tisztázni : hogyan jött létre ez az összeírás, másutt is olyan megbízhatóan hajtották-e végre, amint azt Sopron esetében a szerző megállapítja, s anyaga megmaradt-e városaink levéltárában? Hátra van még annak a két tanulmánynak említése, melyek már feldolgozott forrásanyagra vonatkoznak. Éppen ez a körülmény magyarázza, hogy Dávid Zoltán inkább közvetve : Aesády Ignác „Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában" című művének bírálatán keresztül, mint közvetlenül foglalkozik az 1715. és 1720. évi összeírással. Ez az eljárás annyiban vitatható, hogy Aesády — mint ismeretes — az összeírásnak csak bizonyos összesítéseit tette közzé statisztikai feldolgozásban, s ezek segítségével is — mint munkája címében is kifejezésre juttatta — elsősorban csak az ország népességéről kívánt képet adni. .Maga az értékes forrásanyag tehát, Acsádytól fel nem használt részletadataival, továbbra is a kutatók rendelkezésére állt, s ha intenzív kihasználására kevésszer került is sor, valójában Aesády feldolgozásából is inkább csak a népességszámot illető főösszegek mentek át a történeti köztudatba. Már csak ezért sem oszthatjuk a szerző véleményét, hogy Aesády „számításainak s a forrás felhasználására vonatkozó nézeteinek közzétételével természetesen elvette a forrás nyugodt, befolyásmentes feldolgozásának lehetőségét" (158. 1.). E kútfő ismertetésének épp az lett volna egyik fő feladata, hogy az Aesády által nem értékesített, nem népességi vonatkozású adatok jelentőségére, felhasználásmódjára rámutasson; Dávid Zoltán 50 lapnyi szövegéből azonban — az egész kötet demográfiai hangsúlyát is megtetézve — minderre .csak rövid másfél lap jút. Már a másik fő feladatnak : az Acsády-féle feldolgozás bírálatának a szerző hiánytalanul, sőt túlontúl eleget tesz. Bírálja Aesády „hibás nézeteit", „téves történeti szemléletét", hogy a történelem külső eseményeinek adva elsőbbséget, „a háborúk pusztításait emelte ki", s „kísérletet sem tett az események sodrában csendben meghúzódó s munkáját a harcok szünetében is serényen továbbfolytató nép hétköznapjainak ábrázolására" (161. 1.). Kétségtelen, efféle szemrehányásnak a történetírás korábbi szakaszával szemben általánosságban van bizonyos jogosultsága ; de épp a jobbágyságtörténet-író Acsádyval szemben igazságtalannak kell minősítenünk. S vajon a túlzott pusztulásnak kellő cáfolatát adja-e a szerző csupán hangulati érv erejével ható megállapítása : „Mert (népünk) megmaradt és nem pusztult el : erre bizonyságunk léte" (Í62. 1.)? Bírálja azután, ugyancsak élesen, Aesády tévesnek minősített forráskritikáját; bár itt is van igazság megállapításaiban, a kritikai lendület magának az összeírásnak megbízhatóságába vetett hit erős megtépázásáig viszi — némileg ellentétben azzal, hogy befejezésül olyan értékűnek állítja azt, hogy feldolgozása nélkül „nem nyúlhatunk a XVIII. század elejének bonyolult kérdéseihez" (194. 1.). Annak jelentőségét, hogy az egyes vármegyék népét más megyék kiküldöttei írták össze, nem oszlathatjuk el egyszerűen a nemesi érdekközösségre való utalással (175. 1.) : a megyék között — tudjuk — erős érdekharc folyt, hogy portaszámukat alacsonyan állapítsák meg a többiek rovására. Még leginkább ott lehet egyetérteni a szerzővel, ahol — éles elmével, a statisztikai módszerekben való jártassággal — Aesády számításmódját bírálja ; főképp ebből ered, amire már mások is rámutattak, hogy Aesády túlságosan kevésre becsülte az ország népességét. (Nem pedig abból, amit a kötet bevezető tanulmánya mond, hogy nem győződött meg arról, nem áll-e rendelkezésére a XVIII. század első évtizedeit illetően más „forrásmunka", 43. 1. ; ugyancsak erős túlzás, hogy „a statisztikai módszerek ismeretének hiánya megtévesztette a törtónettudóst", 12. 1.) Dávid Zoltán igen beható vizsgálódásokkal, közben Thirring Gusztávnak a II. Józsefkori népességet illető számításait is továbbfűzve mutatja ki, hogy Magyarország 1720 körüli népességszámát valóban sokkal magasabban, 3,5 — 4 millió főben kell megállapítani. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a szerző számításai elsősorban a II. József-féle népszámlálás eredményeiből való visszakövetkeztetésen nyugszanak, amelyeket Aesády még alig ismerhetett, erészben tehát ő nem hibáztatható. Más részről Dávid 3,5 és 4 millió közt mozgó népességszám-megállapításából annyival inkább az alsó értékhatár felé kell hajlanunk, mert a XVIII. századi beköltözések számszerű kontúrjai minden számítgatás és becslés (sőt alábecslés) után is homályban maradnak. Mint részletekre vonatkozó megjegyzést említhetjük, hogy az 1715 —20-i összeírással kapcsolatban még kissé korai a „ne onus inhaereat fundo" elvének felsorakoztatása (146. 1.) : csak a pragmatica sanctio elfogadásának légkörében kristályosodott ki az. Nem értjük, miért apadt a szerbek stb. száma 1720 után a Szerémségbe való visszaköltözések következtében (172. 1.). S ha már fogyásukról beszélünk — ami ugyan erősen vitatható —, nem feledkezhetünk meg a szerbek Oroszországba való ki vándor-