Századok – 1957
Vita - Giday Kálmán: Hozzászólás Tolnai György: A parasztipar kialakulása és tőkés iparrá fejlődése Magyarországon (1842–1849) c. vitacikkéhez 790
HOZZÁSZÓLÁS TOLNAI GYÖB.GY VITACIKKÉHEZ 795 és Hódmezővásárhellyel. Tolnai a négy városban 1 030 háziiparost vesz fel, úgyhogy 617 takácsot, 259 fazekast és 154 egyebet sorol e kategóriába. A fenti adat azt mutatja, hogy csak Szegeden a céhen kívüli kimondottan háziiparosok száma 1500, s így Tolnai György túlzottnak ítélt adatai helytörténeti kutatások szerint nem is látszanak túlzottnak. Debrecenben a háziipar még sokkal nagyobbméretű, mint Szegeden. 1823-ban 45-fajta kofa van : 1040 személy. Közülük 104 kenyérsütő, 63 perecsütő, 16 zsíroskalácssütő, 16 cipósütő stb. De van 1800 körül 30 pártacsináló, 1854-ben 28 szalmakalapáruló. Az 1827/28-as összeírásban Debrecenben 101 varrogató asszony és 429 fonogatóasszony fizet az ipara után adót. Szegeden nemcsak számban és jelentőségben, hanem fejlődésben is a legérdekesebb a faragóipar. Még a középkorban kialakult hazánkban a faragómolnár parasztiparág. Készítettek vízi és szárazmalmot, fűrészeltek deszkát és parasztbútort. A XVIII. század elején Szegeden számuk alig néhány, s ingadozik is. Nem találhatók meg a Belvárosban, ahol kőmívesek dolgoztak a házépítkezéseknél, de ott vannak a paraszti Felső- és Alsóvárosban. A faragók száma Szegeden: Összesen Felső-, Alsóváros, Palánk 1748 25 10 15 1758 9 6 3 1778 23 9 14 1813 210 1830 512 1847 800 Kétségtelenül az 1748—78-i összeírások csak a főhivatásszerűen faragó iparosokat tüntetik fel, nem az összes parasztfaragót, hiszen évente a városban és tanyákon legalább 100 ház és legalább ugyanannyi melléképület készült faragók által vagy faragók segítségével. Az 1813—47 évi adatokban már benne van az összes faragónapszámos is, s a számok mutatják az iparág manufaktúrává fejlődését. Az iparág végig céhenkívüli maradt, noha a szomszédságban is, pl. Vásárhelyen a faragómolnárok céhes szervezetbe tömörültek. A házépítő faragók a kőmívescéh privilégiuma mellett is bőven kaptak munkát. Téglaalapú, vályogfalú házakat ők is építhettek, s az ilyen házakon maguk végezhették az ács- és épületasztalosmunkát is. A nagyobb gazdáknál a faragót a béresek szolgálták ki. Szegény ember gyermeke így már kisbéres korában megtanulta a faragóságot is, a XIX. század elején a több bérest tartó szegedi nagygazdák első béresnek a faragósághoz értő munkaerőt kerestek, aki a kisebb építkezéseket, szerszámjavításokat is el tudta végezni. Az ilyen első- vagy faragóbéresnek magasabb volt a bére, évente 60 forintot kapott, míg a faragáshoz nem értő elsőbéres csak 45 forintot kapott. Ha a legénysorból kinőtt a fiatal béres, vagy tanyásbéres lett a nősülés után, vagy bent a városban faragónapszámos. A faragók parasztipar jellegét mutatja az 1813-as szegedi árszabályozás is, mely a faragókat napszámosként kezeli, bérük a nyári hónapokban 0,36 forint, a gazda eledelén 0,24 forint. Mivel olcsóbban dolgoztak a kőmíveseknél, maga a város is velük végeztette kisebb építkezéseit, sőt védte őket az ácsok, asztalosok megújuló támadásaival szemben. A XIX. század első felében kiemelkedett közülük egy szűk vállalkozó réteg, mely a kőmívesekhez hasonlóan vállalkozóvá vált, s manufaktúraszerű tulajdonos lett. Az algyői uradalom két évtizeden keresztül Kiss János szegedi faragóval dolgoztat. 1831-ben 1100 forintért téglalapú juhistállót készít, a fát az uradalom adja,
